hirdetés
2019. Február 22, Péntek
Gerzson napja

Lujzika Szerző: Gresa Lívia | 2018-10-31 13:17:52 | Címkék: temetés, lujzika, halottak napja, nagyatád

Éreztem, baj van. Az öreg kocsis csak gubbasztott az ágy szélén. Bözsin fekete ruha volt. Apám bevitt a házba, de nem engedett el. Tudtam, hogy a Lujzival történt valami. A szívem úgy kalapált, hogy majd belém szakadt.

hirdetés

2016.

Kopogós, hideg este volt, mint legtöbbször halottak napján. Sötétben mentünk ki a temetőbe. Ilyenkor szebb volt, ahogy égtek ott a pici gyertyák, mécsesek a gondozott kis sírokon. Sorra gyújtottuk mi is az emlékezés, a megnyugvás lángocskáit. A csillagok ilyenkor leköltöznek a Földre. A legtöbb rokonunk itt nyugszik, ebben a kis temetőben. Szinte mindenkit ismerek. Azokat is, akik a föld alatt nyugszanak, és azokat is, akik kabátba, sálba burkolózva próbálnak az erős szél dacára egy-egy gyufaszálat meggyújtani.

Szorosabbra fogtam a kabátom. Átjárt a szél. A gyerekek már indultak volna, de nekem volt még egy kis dolgom. A temető szélében, távol minden sírhalomtól, van egy kis földkupac. Soha nem hagytam ki. Nincsen rajta koszorú, nincsen virág: Csak egy kis elvadult bokor a sír mellett. Egy ismerős ismeretlen. A kőtáblán egyetlen szó, évszám és minden egyéb nélkül: Lujzika.

 

1937. február

„Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárása által szabadítson meg és őrizzen meg téged az Úr a torokbajtól és minden más betegségtől. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

Ott álltam anyám mellett a kis templomban, és csak néztem a két, összefogott gyertyát. Az öreg pap a fejemhez rakta, elmondta az áldást, aztán anyámhoz lépett, ott is elmotyogta a szavakat. Apám Lujzit tartotta a kezében, pedig már nem volt kicsi, csak olyan félénk, kapaszkodós. Ősszel ő is iskolába megy, én már a második elemit végzem.

Ez a tél is kemény volt. Az erdészház hosszú, széles folyosóját mintha sose lehetett volna felfűteni. A magas plafon, a rideg falak teleaggatva trófeákkal, egy 8 éves fiúnak is nagyon félelmetes volt. A legnagyobb félelem mégsem a sötét, visszhangzó folyosó és a lelőtt szarvasok agancsai között kísértett. Valami történt a házban, amitől gyászos hangulatba öltözött mindenki. Elmaradt a szokásos hajtóvadászat is.

Apám anyámmal sugdolózott. Nem tudták, hogy elbújtam a kedvenc rejtekhelyemre, a dupla szárnyú ajtó közé. Valaki meghalt a faluban. Egy gyerek. Biztosan ezt hallottam. Anyám sóhajtozott, keresztet vetett. „Talán el kellene küldeni a gyerekeket egy időre a Bakonyba, anyámékhoz, csak amíg a járvány van” – mondta apám. Egy vészharang kezdett zúgni a fejemben. Hát, én nem megyek! Meg a Lujzi se! Jó nekünk itt!

Lujzival úgy ismertük az erdőt, mint a tenyerünket. A munkásokat is. Ott volt a kocsis bácsi, aki a két nagy igás lovat hajtotta. Mindig kolbászszaga volt meg fokhagyma. De a kocsin jó volt ülni. Az istállós tudott a legmesszebbre köpni. Állandóan gyakoroltam, hogy legyőzzem. Ígért érte egy csúzlit. Volt még két cigányember Nemesdédről. Sose öltöztek fel rendesen, anyám szidta őket, meg ruhát is adott nekik, mégsem volt semmijük. A gombát, azt viszont nagyon ismerték.

Pár napja a Lujzi nem akar kijönni velem a nagy tölgyfához. Anyám sem engedte velem játszani. Köhög. Nem kellett iskolába mennem, apám azt mondta, a hideg miatt. Este meg itt volt a doktor. A kocsisunk ment érte az Eszterházyn. Jó hintó, de igen hideg van rajta februárban. Ha én orvos leszek, senkihez se megyek ki – még hintón se – februárban. Sokáig maradt. Engem is megnézett, meg a Lujzit. Azért, mert a Lujzi köhög? Mindig akkora a felhajtás miatta.

Be akartam menni Lujzi szobájába, de apám kitessékelt. Azt mondta, hogy van valami baja, valamilyen gyík. A torkában. Nem láthatom, nem nézhetem meg, pedig ez most jobban érdekelt volna, mint a távolba köpés. Nagyapámékhoz sem mehetek, mondta, mert valaki nagyon beteg ott is. Maradunk az erdészházban.

Szerintem a Lujzi nagyon beteg. Nappal nagyon csöndes, de igen furcsa. A szomszéd szobából is hallom éjjel a köhögését, meg mintha horkolna. A cseléd Bözsi mondta, hogy felköhög valamilyen pikkelyes váladékot. A gyík lesz. Lázas is, felpuffadt az arca, ezt anyám mondta a konyhában. A házban valaki mindig sír. Olyan szomorú lett minden. Nekinyomtam az arcom az ablaknak, a tisztást néztem. Vártam, hogy felszálljon a köd, de az a szürkeség makacsul ráborult a világra. Ha jött is valaki hozzánk, gyorsan el is ment. Apám rótta az erdőt a munka miatt, hangját sem hallottam. Csak a kutyákra ordított néha, pedig nem szokott.

A cselédekkel aludtam egy tiszta szobában már pár napja. Nem mehettem a házba sem. Nem mondom, nem hiányzott annyira a Lujzi, de azt sem akartam, hogy beteg legyen. Este a konyhalány azt mondta, hogy imádkozzunk érte. Nem szeretek én imádkozni, az olyan asszonyos meg unalmas, de ha már a Lujziról van szó.

Az istállóban a szénában feküdtem egy délután. Ott morgott valamit a kocsis. A faluban, Varászlón meghalt két gyerek. Egy egészen kicsi meg egy nagyobb. Azt a nagyobbat ismertem az iskolából. Valami parafinos fakanalat dugtak le a torkukra, mert el akarták a gyíkot kergetni. A Lujzinak is azt hozott az orvos. Kirázott a hideg. Talán egy Miatyánkot elmondok, nem azért, mintha félnék, de jobb lenne ezt a gyíkot távol tartani.

Úgy egy hét múlva hajnalban futkosásra ébredtem. Éreztem, hogy baj van. Az öreg kocsis csak gubbasztott az ágy szélén a másik szobában. Bözsin fekete ruha volt. Apám bevitt a házba, de nem engedett el. Tudtam, hogy a Lujzival történt valami. A szívem úgy kalapált, hogy majdnem belém szakadt. Azt akartam, hogy ne mondjanak semmit. Csak múljon el ez a pillanat. Hát, az nem múlt.

Lujzi, az én kis húgom, ott feküdt az ágyban. Nem mozdult, nem lélegzett. Szép, barna haja csapzottan kerítette be bágyadt arcát.

Anyám másnapra mintha megöregedett volna. Fekete ruhát öltött, és olyan kicsi volt, olyan végtelen kicsi… Nálam is kisebb.

Harmadnapon temettük Lujzit Varászlón. Az Eszterházyn vitték be a kis koporsóban.

A temetőben már kiásták a gödröt, ott a fenyőfa mellett. Sokan eljöttek a faluból, a gróf is. Lekezelt apámmal, aztán rám nézett. Mondott is valamit, majd arrébb állt. Anyám nem sírt. Csak állt, mereven, színtelenül.

Valaki azt mondta, a gyerekkoporsónál nincs is nehezebb. Talán ezért vitték négyen. Kötéllel eresztették le a ruhával letakart koporsót a fagyos gödörbe. Amikor az első göröngyöket rádobták, anyámat elkezdte rázni a sírás. Nem tudta abbahagyni. Apám átkarolta. Széttört a lelkem, ahogy ott álltam és néztem őket. Fel sem bírtam fogni, hogy Lujzi nincs többé. Mérhetetlenül fáztam. Ez nem olyan télies fázás volt a hidegtől, a széltől. Ez olyan nagyon mély fázás, mintha megfagyott volna a szívem, a lelkem. Istenem, pedig én imádkoztam!

Az erdészház is más lett. Valami irdatlan mély bánat költözött be hozzánk hosszú időre. Már semmi nem volt a régi, hiába kopogott a tavasz az ablakon.

A következő őszre egy kis kőlapot helyeztek el a húgom sírján. Azt írták rá: Lujzika. Árvácskák nyíltak körülötte. Anyám ültette őket. Minden héten eljött lovas kocsival a varászlói temetőbe. Később már nem sírt annyit, de tudtam, hogy a bánat belemarta magát a szívébe.

Halottak napján az Eszterházyn jöttünk be. A temető eggyé vált a csillagos égbolttal, úgy ragyogtak a gyertyák. Alig vártam, hogy gyújthassak én is Lujzi sírján. Anyám egy fenyőággal söpörte le a száraz tűlevelet a rideg kis kőlapról.

A kis láng sokáig égett. Hálás voltam Lujzinak. Életemben először neki gyújthattam gyertyát halottak napján. Azóta már apám és anyám, több testvérem, meg sokan mások sírján is gyújtom. Megöregedtem. Lujzihoz minden évben eljöttem. Amíg tudtam, jöttem. Megnéztem a sok apró lángot a temetőben, de annál az első kis gyertyánál fényesebb, égetőbb csillagot soha nem gyújtottam…



Vissza az előző oldalra