Manci néni, drága Manci néni

Valaki mondja, hogy ez a Molnárné, a Mancika, itt dolgozik a kórházban, rohanjon már valaki orvosért, Jézusom, segítség! Aztán már csak erőtlenség, meg gyengülő fájdalom, dadognám, hogy a kisbabám, de már nem megy.

 

 –          Jöjjön be, kedves! De szép szeme van. Mint Mária Magdolnának egy régi képen.

Kedves, fiatal lány. Látom, hogy megdöbbent, amikor belépett a lakásba. Kicsit sötét van. Nem szeretem ilyenkor nyáron a túl erős fényt.

 

„Szerintem a szegénység csak a saját nyomorúságunk. Öregek vagyunk… Nem bánom az öregségem. Ennyi idő alatt az ember hozzászokik… Minden elviselhető, csak a társtalanság töri meg az embert.” 

 

Idegen ritkán jár ide, ha meg jönnek, gyorsan távoznak is. Már nem zavar, pedig igyekszem velük kedves lenni. Valahogy mégsem tudnak hozzám szokni. A kislány is megáll a küszöbön. Ő még fiatal, olyan tizennyolc-húsz évesnek nézem. Ezek szerint ő fogja mostantól hordani az ebédet. Régóta így van ez, egyszerűen nehezemre esik főzni. Elkényelmesedtem? Lehet, de az idő is elszállt a fejem felett. Itt a faluban azt mondják, hogy a szegénykonyhára járunk. Szerintem a szegénység csak a saját nyomorúságunk. Öregek vagyunk. A Köhler Lajos is, meg a Peti Antal is. Mi hárman kapjuk az ebédet. Egyelőre. Nem bánom az öregségem. Ennyi idő alatt az ember hozzászokik. Szerettem a fiatalságom, bár nem volt könnyű az élet. A munka, a kórház, a háború. Az idő elszaladt. Minden elviselhető, csak a társtalanság töri meg az embert. Ezt én tudom. Ez az egyik nagy fájdalmam, hogy egyedül maradtam. Jó pár éve annak, hogy meghalt az uram. Jól éltünk, szeretett, gondoskodott rólam, amíg tehette.

 –         Tudod, itt a faluban régen, amikor körmenetet tartottak, akkor csináltak az asszonyok ilyen kis sátrakat. Egy kis asztal volt alatta. Kicsi házi oltár. Az én édesanyám is készített ilyet a házunk előtt az utcán. A Mária Magdolna képet is kirakta az asztalra, köré virágokat, meg gyertyát tett. Amikor ideért a menet, a pap megáldotta a kis oltárt és imádkoztunk. Kislány voltam még akkor.

– Na, gyere közelebb. Igen, pont olyan a szemed, mint Mária Magdolnáé. Nincs már meg a kép, nem tudom hova lett a háború alatt. Talán eladták sóért.

– Ugye, mi még nem találkoztunk? A nevedet sem tudom.

– Lívia! Szép neved van. Apád mesélt már rólatok. Hasonlítasz rá. Ő is csak a küszöbig jött, de azért beszélgetett velem.

Ez volt az első találkozásuk. A lány nem maradt sokáig. Búcsúzáskor az öregasszony még hozzátette: „Ha legközelebb jössz, engem hagyj utoljára! Vidd az ételt először a vén Tancsinak! Úgyis mindig morog. Mire legközelebb jössz, lepakolom a vesszőfotelt. Idehúzom magam mellé, az lesz a te helyed.”

Hát, így kezdődött. Minden barátságban van valami egyedi, valami különös, de ez egyikhez sem volt fogható. Az öregasszony és a fiatal lány barátsága valahogy egyre szorosabbra szövődött.

Semmi jelentős nem történt azon a nyáron. Az iskola csak ősszel kezdődik, de a lány addig is akart valamit dolgozni. Így jött ez az ételhordás. Jelentéktelen munka, üres ételhordókat kellett átvinni a szomszéd falu konyhájára, ahol mindig jól telemerték, legalábbis levesből tettek bőven, hogy hazáig még maradjon benne. Mert néha kilötyögött. Senkinek sem volt jó éthordója. Már kinézetről tudni lehetett, melyik kié, hiszen a ragtapaszra ráírt neveket, amit a fedőre ragasztottak, a sok mosogatás teljesen lekoptatta.

 

Az lesz a te helyed
Az lesz a te helyed

 

„Mancika – mondta – aztán mostantól jobban vigyázzon magára. A férjének meg mondja meg, hogy gratulálok. Kösse fel a gatyáját.”

 

Manci nénit egyáltalán nem ismertem, pedig ott élt a faluban ő is. Nem nagyon járt ki a házból. Nem tudtam, miért. Az öregek mindig olyan különösek. Mint akiknek titkuk van. Rengeteg dolgot őriznek magukban. Mindenki megöregszik, és mindenkit kellően megérlel az idő. 

Amikor először mentem hozzá, kicsit féltem. Félhomályban üldögélt, bent kellemes hűvös volt, és egy kicsit kellemetlen vizeletszag. Gondosan letakarta az éjjeliedényt papírral, de a szag már valahogy mindenbe bevette magát. Mégsem volt semmi sem visszataszító. Kedves öregasszony, fürkésző tekintettel.

Barátságot kötött velem. Azt hiszem, szüksége volt rám. Később rájöttem, hogy nekem is őrá.

Sokat beszélgettünk. Háborúról, Budapestről, a férjéről, a gondolatairól, rólam. Akkor, 19 évesen úgy gondoltam, hogy képtelenség egy hetvenakárhány éves öregasszonnyal megosztani a gondolataimat. Nem volt az. Sőt. Ha valaki, hát ő csupa lélek volt. Előttem van, ahogy a fotelben üldögél a konyhában.

Mindig kihűlt az ebédje, mire elmentem, de kellettek a beszélgetések. Lassan mindent elmesélt.

„Egy kis lakásban laktunk a férjemmel. Nem volt nagy, egy szoba, kicsi konyha. Mint a többi tucatlakás Budapesten. Boldogok voltunk. Volt munkánk. A férjem a gyárban dolgozott, én a kórházban voltam ápolónő. Tele energiával, tervekkel. Nem sok pénzt kaptunk, de egy picit mindig tudtunk félretenni. Meg édesanyámék is segítettek hébe-hóba egy kis hazaival. Faluról kerültem fel. Egy kis faládába gyűjtögettük a pengőnket. Kellett is. Lassan már nem csak kettőnkre.

Rosszul lettem egyik nap a kórházban. Kimerültségre gyanakodtak a nővérek, de én már sejtettem, hogy áldottabb időszak következik.

Az egyik ismerős orvosnak szóltam, hogyha lenne szíves, akkor vizsgáljon meg.

„Mancika – mondta – aztán mostantól jobban vigyázzon magára. A férjének meg mondja meg, hogy gratulálok. Kösse fel a gatyáját. Nekem már van kettő gyerekem, tudom, hogy mit jelent ez. Most olyan 8-10 hetes lehet a baba.” Könnyes szemmel nyomtam a kezébe a tojást meg a kolbászt, amit édesanyám küldött. Rohantam haza. Pista, Pista, gyerekünk lesz!

Nem volt nálam boldogabb ember a világon.

Repültek a hetek. Alig vettem észre a többi embert a villamoson, csak a babára figyeltem. A kórházi nővérek is adtak már ezt meg azt, meg a csecsemőosztályról is csent el nekem egy-két apróságot a Rozika. Olyan jó volt tervezgetni. Fiú lesz, lány?

A kórház felé menet volt egy erősebb kanyar, ott lassan ment a villamos, le szoktunk ugrálni, mert a következő állomás jóval elkerülte a kórházat. Minden nap így ment ez. Berohantunk az osztályra, ott eldicsekedtem az új betegeknek, hogy kisbabát várok. Ragyogtam. Pista is. „Ha fiú lesz, Istvánka legyen, ha lány, kapja a te nevedet” – szokta mondani.

„Túl vagyunk a félidőn, huszonhárom-huszonnégy hetes a kis Molnár apróság” – mondta a doktor, miközben felöltöztem. „Vigyázzon magára, de amilyen erős, nem lesz itt semmi gond. Egyen több gyümölcsöt, kevesebb folyadékot igyon, mert kicsit dagadt a lába. Itt a kórházban se rohangáljon annyit. Ezt meg a feleségem küldi. Kinőtt babaruhák. Majd jó lesz a picinek.”

Lassan hűvösebbre fordult az idő. Előkerült a kiskabát. Szerencsére még beér, de a télre új kabát kell a pocakom miatt. Odasorakoztunk most is a villamos ajtajához, mert jön a kanyar. A vezető már nyitja az ajtót, mert már megszokta mindenki, hogy sorban leugrálunk. Csak egy nagyobb lépés. Igazítok egyet a kiskabáton, a szatyrot a másik kezembe teszem, mert akadozna. Egy ballonkabátos férfi tolakszik elém, pillanatra rám néz, de már le is ugrik. Igyekeznem kell, mert lemaradok.

 

„Hallom a szavakat, hallom, amit mond, mondanám is, hogy én jól vagyok, csak a kisbabám, szeretném a kezem a hasamra tenni, hogy érezze a picike, itt vagyok, jó helyen van.”

 

Most minden olyan furcsa. Eleshettem, de mi történt, miért állnak így körbe az emberek? Nem segít senki felállni? Valami erőtlen mozdulatot teszek, de fájdalom nyilall belém. A picike van az eszemben, próbálom kiáltani, hogy a babám…, terhes vagyok, segítsen már valaki, de kétségbe ejt, ahogy dermedten néznek rám. Uram Isten, mi történt? Egyre halványabb minden. Még hallom, amikor valaki mondja, hogy „ez a Molnárné, a Mancika, itt dolgozik a kórházban, rohanjon már valaki orvosért, Jézusom, segítség!” Aztán már csak erőtlenség, meg gyengülő fájdalom, dadognám, hogy a kisbabám…, de már nem megy.

Milyen szép itt minden, fel sem kellene kelnem. Gyönyörűek a virágok, a fény olyan szelíd, és olyan finoman mondja valaki a nevem: Mancikám, Mancikám…Nem akarok felébredni, még nem, csak egy kicsit, olyan közel van minden. Pici babám, te is itt vagy? Maradj még velem, ne menj el, szép a kis ruhád, anya van itt, miért mész a fénybe? Megfogom a kezed, vezetlek, veled megyek, nem akarom, hogy egyedül menj. Ne kiabáljatok, nem akarom hallani, nekem itt kell maradnom a kisbabám mellett…”Manci, Mancikám, gyere vissza”.

„Hol vagyok? Mi történt? Pista, a kisbabám?” Nem emlékszem semmire. Érzem, hogy baj van. Ismerős az arc, minden fehér. Pista is itt áll, látom, nem borotválkozott, mondanám neki, de nincsenek szavak. A kisbabám, akarom mondani, de hiába tátogok.

„Mancikám, hát felébredtél? Végre itt vagy. Már azt hittem, vissza sem jössz. Az orvos mindenfélét mondott, de meggyógyulsz, hallasz engem?”

„Molnár úr, most kérem, fáradjon ki, itt van a főorvos úr, megvizsgálja a feleségét. Minden rendben lesz. Kérem!”

Megvizsgálnak. Érzem az orvos kezét, ahogy a pulzusomat tapintja ki. „Molnárné, hall engem? Kórházban van. Elütötte a villamos. Sok vért vesztett, eszméletlen volt, de már kezd stabilizálódni az állapota. Minden rendben lesz. Maga erős asszony. Most beszélek a férjével.”

Hallom a szavakat, hallom, amit mond, mondanám is, hogy én jól vagyok, csak a kisbabám, szeretném a kezem a hasamra tenni, hogy érezze a picike, itt vagyok, jó helyen van. Alig jön ki a hang, de erőltetem, mert mondanom kell. „A kisbabám, mi van vele?”

Meghallhatta az orvos, mert rám néz, majd újra vissza a kórlapra. „Látom, hogy kisbabát vártak. Beszélek egy kollégámmal, meg fogja vizsgálni magát, ha már lehet. Nyugodjon meg, kérem.”

„István, figyeljen rám, kérem. Az életveszélyen túl vagyunk, bár a felesége sokáig volt eszméletlen, sok vért vesztett. Szerencsénk volt, hogy itt van a kórház. A jobb lábát combtőből amputálni kellett, nem lehetett megmenteni. A sebész szerint a balt is kellene térdtől, de mondok én magának valamit. Megpróbáljuk átvitetni egy másik kórházba, ha már szállítható. Van egy kollégám a Jánosban, ügyes keze van, hátha össze tudja rakni a bokáját. Teljesen összeroncsolódott. Mindent nem veszíthet el. Olyan fiatalok még. Most bemehet hozzá, magánál van, vigasztalja meg.”

„István, az Isten áldja meg! Tegye el a pénzét! Nagy szükségük lesz rá.”

„Doktor úr, a feleségem kisbabát várt. Azzal mi van? Megmarad? Ugye, ő jól van?”

„Lesz még gyerekük István, lesz még. Ne adják fel.”

„Molnár úr, jól van? Üljön le, kérem ide. Sírjon nyugodtan, egy kicsit segít.”

Ahogy ránézek István arcára, már látom, hogy nagy a baj. Titkolná, de jól ismerem. Fázom. Nem tudom, mi történt. Látom az infúziós zacskót, a nővért, mosolyog rám.

„István, a kisbabám, mi van vele?” Alig hallhatja, mert közelebb hajol. „A kisbabánk?” Nem válaszol. Szorítja a kezemet. Tolulnak a szemembe a könnycseppek. Pista rám borul, hangosan sír. „Azt mondta az orvos, hogy előbb te gyere rendbe. Gyerek meg lesz még.”

Kisbabám, szép fehér ruhában ballagott a fénybe, és én nem tudtam utána menni. Nem értem el a kis kezét. Mosolygott rám. Drága kicsi Angyalkám!

 

 

„Eltemettük a szüleinket, majd eltemettem az uramat is. Egyedül vagyok. Tudod, mi segített át? Egy faláb, meg a hitem.”

 

A Jánosban összerakták a bokámat. Pistám végig velem volt. Minden nap jött, lefogyott. Összetört az élete. Elveszítette a gyermekét, és itt maradtam neki ilyen nyomorultan. Huszonhárom évesen, fél lábon.

Aztán hazakerültem. Pistám dolgozott, későn járt haza. A szüleim segítettek kezdetben. Elkészült a műlábam, próbálgatok vele menni. Fásultság van rajtunk és félelem. Amióta az orvos megmondta, hogy soha többé nem lehet kisbabánk, alig beszélgetünk. Aztán egy este leült mellém, és azt mondta: „Manci, majd megleszünk valahogy. Szeretjük egymást. Ezt kaptuk a Jó Istentől, ezt mérte ránk, hát viseljük.” Megölelt és rágyújtott a pipájára. Soha többé nem hagyta el. Évtizedek múltán, amikor hazaköltöztünk a faluba, Pipásnak hívták.

–         Megöregedtem, csillagom. Jött a háború, mindig volt valami, annak is vége lett. Eltemettük a szüleinket, majd eltemettem az uramat is. Egyedül vagyok. Tudod, mi segített át? Egy faláb, meg a hitem. Hm, a falábam… Mer’ az „asztán” annyit huncutkodik… Időnként fáj, meg viszket. Pedig, idenézz! – és botjával jókorát vág műlábára. – Nincs ebben élet.

 

„Nem jött több levél. Szüretre hazamentem. Megálltam a ház előtt. Gazos volt az udvar. Minden olyan más volt.”

 

Vége lett a nyárnak, a rengeteg mesének. Elkezdődött az iskola. A lánynak messzire kellett utazni, de megígérte, hogy gyakran meglátogatja majd, meg írni is fog.

Drága Manci néni!

Nem könnyű megszokni, hogy újra ilyen messzire kerültem. A kollégium nem rossz, hárman vagyunk egy szobában, mindegyik lány tanár lesz, úgy, mint én. Elég sokat kell tanulni, már zárthelyi dolgozatot is írtunk, de sikerült. A földrajz, az érdekes, azt szeretem, de a könyvtár unalmas. Már hallottam valakitől, hogy a következő évtől át lehet menni másik szakra. Talán a magyar. Azt nagyon szerettem. Majd meglátjuk.

Hogy van kedves Manci néni? Úgy néz ki, hogy szüretre megyek haza, édespapáéknak segíteni. Akkor majd meglátogatom.

Jó egészséget kívánok, és szeretettel gondolok magára!

Kis barátnője: Lívia

Szombathely, 1991. szeptember

 

Kedves Lívia!

Manci néni megkapta levelét, engem kért meg, hogy pár sorban válaszoljak.

Jól van, lassan telnek a napok. Nagyon várja, hogy szüretkor jöjjön. Hiányoznak a beszélgetések, a fotel még mindig ott van, nem rakott rá semmit.

Örülök, hogy ilyen kellemes perceket szerzett a nagynénémnek. A tanuláshoz minden jót kívánunk, vigyázzon magára.

Üdvözlettel, Anna

Varászló, 1991. szeptember

 

Nem jött több levél. Szüretre hazamentem. Megálltam a ház előtt. Gazos volt az udvar. Minden olyan más volt. Bementem az udvarra. Az ajtó előtt még vártam egy kicsit, aztán kopogtam. Hála Istennek, az ő hangja: – Ki az? „– Én vagyok az, Manci néni!”

Gyorsan teltek a hónapok. Noha gyakran jártam haza, a tanulás, a vizsgaidőszak, a karácsony elterelték gondolataimat Manci néniről. Kevéske szabadidőmben inkább édespapát és édesmamát látogattam meg.

Manci nénit nem felejtettem el, de kicsit háttérbe szorult. Sokszor elterveztem, hogy majd ezen a hétvégén, vagy a következőn, de elmaradtak az alkalmak.

Amikor már tavaszodott, mondtam a szüleimnek, hogy meglátogatom a Manci nénit. Akkor tudtam meg, hogy Segesdre került az öregotthonba. Talán jobb is így neki, gondoskodnak róla, nincs egyedül.

 

Drága Manci néni!

Anyuéktól tudom, hogy Segesdre került, az öregotthonba. Egypárszor jártam már arrafelé, gyönyörű parkja van. Ne haragudjon rám, hogy nem látogattam meg, de ígérem, hogy amint lehet, elmegyek.

Vannak már barátai? Biztosan sokat beszélgetnek. Látja, most legalább nincs egyedül. Jó az ellátás? Gondolom a kaja jobb, mint itthon a szegénykonyhán…

Drága Manci néni!

Vigyázzon magára! Mindenféleképpen elmegyek, kérem, várjon meg!

Szeretettel kis barátnője: Lívia

Szombathely, 1992

 

Kedves Lívia!

Manci nénit boldoggá tették sorai. Jó helye volt Segesden, szeretett itt lenni. Mindenhez tudott alkalmazkodni.  Nagyon várta magát, de aztán az öregség, a betegség elvitte.

Otthon, a falujában temettük el, ez volt a kívánsága.

Minden jót kívánok, vigyázzon magára!  Anna

 

Megosztás