Adventra várva

Fel kellene tenni a fényeket, hogy bevilágítsuk a hosszú, sötét estéket. És hiányzik a mézeskalács illata is. Legalább négyszer sütünk karácsonyig, mert mindig elfogy a dobozból. Nagy tervek szövődnek, bő listák íródnak.

Vendégszerzőnk, Herr Éva írása

„Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?” /Márai S./

Van abban valami nyomasztó, hogy októbertől karácsonyi díszben úsznak az üzletek. Az iskolakezdési őrületből épp csak kilábalva semmi kedvem sincs belevetni magam a következőbe.

Persze, könnyű a dolgom a meleg őszi időben. Bezzeg, amikor deresek a hajnalok, nyirkos szél fúj, és először gyújtunk be a kályhába, egy forró kávéval a kezemben már elmerengek. Pedig még csak november közepe van. Pattog a fa és én gyújtok pár gyertyát, hogy ne csak a szobában, hanem a szívekben is meleg legyen. Meleg nyugalom. Az jó lenne. A karácsonyi fotózás képei érkeznek e-mailen, Anita megint varázsolt… Lassan megtörök én is. Fel kellene tenni a fényeket, hogy bevilágítsuk a hosszú, sötét estéket. És hiányzik a mézeskalács illata is. Legalább négyszer sütünk karácsonyig, mert mindig elfogy a dobozból. Nagy tervek szövődnek, bő listák íródnak, titkok keletkeznek. A gyerekek karácsonyi zenéket hallgatnak, én pedig a fülemre teszem az Oh, Tannenbaum című örökbecsűt. Ja, nem a klasszikust, hanem a Fábryt. Így könnyebben megy a bejglisütés.

Advent első vasárnapjára aztán kidíszítjük a házat, és meggyújtjuk az első gyertyát a koszorún. És meleg költözik a lelkünkbe. Már csak három hét karácsonyig…