Atádhír: mi mind szavazunk vasárnap!

„Ha nem hallatjuk a hangunkat, hangosabb lesz azoké, akik már így is kiabálnak.” „Szeretnék itthon élni és boldognak lenni.” „Egy élhetőbb és szerethetőbb országot kívánok.” Ezért mind elmegyünk szavazni április 8-án.

Az Atádhír csöpp szerkesztősége immár hatodik hónapja igyekszik Önöket tájékoztatni. Azért dolgozunk, hogy kulturált nyilvánosságot teremtsünk Nagyatádon; hogy legyen egy fórum, amelyen képet kaphatunk, szót válthatunk a közös dolgainkról; hogy erősítsük kicsit ebben a városban és környékén az összetartozás érzését, a sorsközösség élményét.

Mi öten (egy 52, egy 35 és három huszonéves) meggyőződéssel valljuk: a jövőnkről nekünk kell döntenünk. Ezért mindannyian elmegyünk szavazni április 8-án.

Herr Dávid: – Tanácstalanság és kiábrándultság – ezek a fő okai, amiért sokan úgy döntenek, hogy nem mennek el szavazni vasárnap. Úgy érezhetjük, hogy a döntésünk nem fog változást okozni, vagy hogy egyáltalán nem is érdemes valaki mellett letenni a voksot, mert senki nem felel meg az értékrendünknek. Ugyanakkor a döntésképtelen emberek tömege azokat erősíti, akik gondolkodás nélkül, haragból, elvakultságból mennek el szavazni. Ha nem hallatjuk a hangunkat, hangosabb lesz azoké, akik már így is kiabálnak. Ha nem hallatjuk a hangunkat, nem fordítja felénk figyelmét a leendő kormány. Ha nem szavazunk, kilazult csavar leszünk a demokrácia gépezetében, és az csak egyre rozogábbá válik. Megvannak az eszközeink a tájékozódásra. Megvannak az eszközeink a tanácskérésre. Én szavazni fogok vasárnap, mert tudom, hogy számít a voksom. Mert tudom, hogy számítok. És biztosra veszem, hogy Ön is számít! De csak a létező ember számít, és aki nem szavazott, papíron nem is létezik. Ezért arra kérem Önt, Önöket, szavazzunk együtt vasárnap!

Vránics Ildikó: – Azért tartom fontosnak, hogy április 8-án szavazzak, mert szeretnék beleszólást a saját jövőmbe. Szeretnék itthon élni és boldognak lenni. Itthon, Somogyban, Nagyatádon. Ezért fontosnak tartom, hogy olyan emberek vezessék hazánkat a fejlődés útján, akik ezért a térségért is képesek és akarnak tenni. Szavazok, mert szeretnék legalább egy aprócska X-szel beleszólni abba, hogy kik legyenek azok, akik majd a jövőmről döntenek.

Röhrig Dániel: – Most kell dönteni, merre tovább. Vasárnap lesz lehetőségünk meghatározni az országunk jövőjét a következő évekre. Végre megint van lehetőségünk rá. Most élnünk kell ezzel!

Grunner Fanni: – Sosem szerettem, ha mások akartak dönteni az én beleszólásom nélkül. Most sem lesz így! Mindenki felelőssége, milyen jövő vár ránk. Egy élhetőbb és szerethetőbb országot kívánok. Olyat, ami otthont tud biztosítani, ami nem kényszerít majd arra, mint most a szüleimet, hogy idegenbe kelljen mennem. Ami legalább azt lehetővé teszi, hogy itthon nevelhessem majd fel a gyermekeimet.

Katona József: – Három gyermekünk van, a két fiunk már egyetemen, a lányunk most megy gimnáziumba. Ők a mindenünk. A feleségemmel együtt szeretnénk a jövőbeni életük része lenni: látni, ahogy tanulnak, dolgoznak, családot alapítanak. Ahogy használható, 21. századi tudást szereznek, értékes munkát végeznek, ami előre viszi az országot. Ahogy szeretik egymást és választott párjaikat. Szeretnénk hallani, amikor magyarul megszólalnak a leendő unokáink, és szabadon, hittel éneklik: „Isten, áldd meg a magyart!” Vagy azt, hogy:

„Álljunk bele ha kell, 
Bármi jöjjön is el 
Legyen szabad a Grund. 
Véssük ide ma fel, 
Hogy megmarad ez a hely,
Vagy egyszer belehalunk.”