Az ártatlanul meghurcoltak emlékezete 2020-02-05 10:45:45 | Címkék: 1952-es kitelepítések, munkatábor, múzeum, nagyatád

1952-ben Nagyatádról két hullámban összesen mintegy ötven családot deportáltak rendőrhatósági intézkedéssel. Hauptman Gyöngyi előadása most először tárta nyilvánosság elé a gyalázatos események történetét.

1952. május 28-áról 29-ére virradó éjszakán kb. 70 személyt, 22 családot deportáltak Nagyatádról a hortobágyi kényszermunkatáborok egyikébe, Elepre. Ezen az éjszakán Somogyból (a nagyatádi, a barcsi és a csurgói járásokból) összesen 512 főt vittek el. Alig öt hónap múlva megint lecsapott az Államvédelmi Hatóság a községre: október végén újabb nagyatádi családokat pakoltak teherautókra, és Somogy megye északi részén lévő községekbe (Buzsák, Somogyvár, Somogyszil, Karád) telepítették ki, ottani családok házaiba zsúfolva őket. Az októberi kitelepítés által érintettek létszámáról, mikéntjéről semmiféle forrással nem rendelkezünk, egyedül a visszaemlékezések segítségével rekonstruálhatók a történtek – szükségszerűen mozaikosan, hiányosan.

1948-ban Magyarországon a Kommunista Párt a Szovjetunió támogatásával egyeduralmat szerzett, és Rákosi Mátyás vezetésével sztálini típusú terroruralmat épített ki. A megfélemlítésre és félelemben tartásra alapozott rendszer fenntartásában a párt legfontosabb támasza a politikai rendőrség, a rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt. A külpolitikát ebben az időszakban a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, illetve a mögöttük álló szövetségesek közötti hidegháború határozta meg. Ebben a helyzetben Magyarország frontországgá vált, hiszen nyugaton az akkor még bizonytalan státuszú Ausztriával volt határos, délen pedig a szocialista tömbből kiközösített, és szintén ellenségnek minősített Jugoszláviával. A háborús hisztéria által uralt politikai helyzetben a magyar vezetés a nyugati és a déli határ hermetikus lezárása mellett döntött. Műszaki határzárat építettek ki a csaknem ezer kilométeres határvonalon, és létrehozták a határsáv intézményét (15 km-es mélységben). A határsávba került településeken szigorú biztonsági intézkedések sorát vezették be, s ennek részeként az ÁVH listákat készített az ott élő „ellenséges elemekről”, és határozatot hoztak ezen „elemek” határsávból való eltávolításáról. 1950 júniusa és 1953 áprilisa között összesen 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte egymást főként a határsávból (a nyugati és a déli határrészről is), részint pedig vidéki városokból, a határsávon kívül eső településekről is. A nagyatádi kitelepítések ezen deportálások sorába tartoztak.

A kitelepítések (minden más büntetési formától különbözően) egész családokat érintettek, a csecsemőtől az aggastyánig, és teljes vagyonelkobzással jártak. Az elhurcoltak közül a legidősebb 82, a legfiatalabb kétéves volt. A családokat rajtaütésszerűen, minden előzetes értesítés nélkül éjszaka verték fel álmukból, közölték velük, hogy lakóhelyükről való kiutasításuk „közérdekből szükségessé vált”, majd 1-2 órát adtak arra, hogy a legszükségesebb holmikat összepakolják. Ezután a nagyatádi állomáson marhavagonokba vagonírozták be őket minden holmijukkal, sokszor állatokkal együtt, majd két napig tartó út után a Hortobágyon kialakított kényszermunkatáborba szállították őket. Az 1952 májusában elhurcolt somogyiakat Elepre vitték (ma Nagyhegyes község része, Balmazújvárostól 10 km-re), ahol félig kész házakba, istállókba, hodályokba, ólakba „szállásolták be” a családokat. Ezek az embertelen lakóhelyek lettek másfél évig a telepesek „otthonai”. A kitelepítetteket a Hortobágyi Állami Gazdaságban dolgoztatták: nyáron aratás, cséplés (gabona, rizs, gyapot, borsó, len stb.), kapálás, gyomlálás, az őszi, téli időszakban cukorrépa- és kukoricaszedés, kubikos munkák, állatgondozás volt a feladat – embertelen körülmények között. A munkájukért fizetést kaptak ugyan, de kevesebbet, mint a szabad dolgozók, éppen csak az élelmezésük fedezésére volt elegendő. A táborban rendőri felügyelet alatt éltek, minden jogtól megfosztva, törvényen kívül.

A kitelepítés intézményét és a kényszermunkatáborokat az 1953. júniusi kormányhatározat szüntette meg, a kitelepítettek azonban régi lakóhelyükre ezután sem térhettek vissza: személyi igazolványukba a nagyatádi járásból való kitiltási határozatot írt bele a rendőrség. Otthonuktól távol, munkalehetőség nélkül, megbélyegzettként kellett újrakezdeniük az életüket. Csupán az 1956. szeptemberi rendelet szüntette meg a kitiltást, ám korábbi otthonuk visszaszerzése még sokszor így is évekbe telt, és megbélyegzettségük (ami a gyerekekre is kiterjedt) egész további életükben elkísérte őket.

A múzeumban a napokban elhangzott előadás most először foglalta össze, és tárta a nyilvánosság elé ezeknek a gyalázatos eseményeknek a történetét. Az összefoglaló alapvetően személyes forrásokra (levelek, visszaemlékezések), a volt kitelepítettekkel folytatott beszélgetésekre épült, továbbá a megyei és országos levéltárakban folytatott kutatás eredményeire. Célja az volt, hogy a sokáig elhallgatásra kényszerített történteket feltárja, és megismertesse a nagyatádiakkal, hogy ne felejtsük el azokat, és emlékezzünk a bűntelenül meghurcoltakra. Amint azt az Elepen íródott rövid vers is kéri (szerzője: Sass István):

Emléklapra

Döntött a Sors: - Csak menjetek! –

S egy új életnek hajnalán

szabadság fénye felragyog!


Deportált többé nem vagyok! –

S a lelkek örömzsivaján

Egy hang szólt: EMLÉKEZZETEK!

(Elep – Bácsi tanya 1953. augusztus 12.)

Emléktábla a Nagyatádi Városi Múzeum falán - Az egykori kitelepítettek állították az 50. évfordulón, 2002 szeptemberében, Kiss Imréné kezdeményezésére
Emléktábla a Nagyatádi Városi Múzeum falán - Az egykori kitelepítettek állították az 50. évfordulón, 2002 szeptemberében, Kiss Imréné kezdeményezésére



 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza az előző oldalra