Élet az atádi kocsmák légypapírjai alatt

A pult felett egy légy a haláltusáját vívja az előző évtizedben felrakott légypapíron. A ragasztó nem ereszti, ráadásul, ha kiszabadulna, belezuhanna egy fröccsbe. Atádi kocsmakörkép.

János egy sorsjeggyel áll a pultnál, úgy lobogtatja, mintha a főnyereményt ütötte volna meg.

– Nyertél Janikám? – kérdezi tőle a pultos hölgy.
– Nem tudom, nem értek hozzá. Légy olyan kedves megnézni.

Aztán hirtelen mintha egy színdarabban lennénk, cserélődnek a szereplők. A díszlet majdnem mindig ugyanaz, középen pult, előtte székek, a sarokban asztal, valahol a helyiségben egy légypiszkos tükör. 

– Tudod melyik hónapban születik a legtöbb gyerek? – kérdezi egy férfi mindenkitől. Körbenéz, nem válaszol senki. – A kilencedikben. 

Nevet. A gyerekről eszébe jut valakinek az asszony meg a gyerekek. Az asszony mindig rossz, a gyerek mindig valamilyen. Valamilyen, de nem jó. 

A szóbeszéd szerint Bélának a felesége finanszírozza az alkoholizmusát. Ezt már teljesen máshol mondja valaki. Légypapír nincs. Középen pult, előtte székek, a sarokban asztal. 

– Már nem finanszírozza, mert kórházban van a Béla.
– Mit csinál ott?
– Az asszony befektette.

A fél perc néma csend közben egy másik befektetés, a tíz forintossal kapart sorsjegy hangja hallatszik, és a végén a lemondó sóhaj. 

Ez volt a gyászszünet, mintha a közeg szabálya lenne, hogy aki kórházba kerül, az meghal.

– Tudod ki jött be a múltkor? Nem tudom a nevét, de barna sört szokott inni. Ilyen gurmé. De tudod, nem? Na mindegy, az sem jár már ide, nem tudom, hogy miért nem. Nekem nincs különbség a sörök között, hideg vagy meleg, aztán jól van. Nőbe’ is mindegy, barna vagy szőke, nekem egyforma. Múltkor láttam egy borkóstolót a tévében, kiköpik a bort, sajtot esznek hozzá és elmondják, hogy érződik rajta a homokos dombság – meg az anyád…

Az alapzajba beleveszik a véget nem érő beszéd.

A sarki asztalnál Gábor keze be van kötve, a többiek aggódnak érte. 

– Nehogy itt halj meg – mondják.
– Nem fogok, van rá kenőcsöm – válaszolja. Meg is mutatja a kenőcsöt. Csodaszer. Iharosberényből hozta a fia. 

Továbbmegyünk. Középen pult, előtte nincsenek székek, a sarokban asztal. A félhomályba rejtett pult felett plafonba rajzszögezett légypapírok lógnak.

– A víz, az kell gyerekek, ‘61-ben kezdtem a dorogi bányában, 2006-ban mentem nyugdíjba. Egy kulacs vizet adtak nyolc órára, aztán le a föld alá négyszáz métert. Kortyonként kellett inni. Volt, hogy másfél napig lent voltunk, mert valami tönkrement. Maradt vizem a végére. Most meg olvasni, hogy újra akarják nyitni a bányákat? Szerinted ki fog majd ott dolgozni? Azt sem tudják ezek, hogy mit kell csinálni.
– Persze, hogy nem tudják, azért nem, mert lezüllesztették az oktatást, lassan eljutunk oda, hogy senki nem fog tudni semmit. Én azt mondom, hogy nyelvet kell tanulni. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Aztán le kell lépni. Nem nekem, én hetven fölött már hova menjek. A fiataloknak. Nyugatra.
– Jössz itt a nyugatoddal, mert egy kommunista vagy!

Ordítanak egy kicsit, érvek és ellenérvek nélkül. Úgy tűnik, hogy ez egy jól megkoreografált veszekedés volt. Egy előadás része.

A szereplők megint mások, a díszlet is változik. Kerti pad, tiszta hamutál, hőmérő a falon. Barna, büdös papírba tekert, rossz dohány szaga lengi be a kerthelyiséget. Az asztalon üres sörösüveg, mert ha ebbe a színdarabba bekerül egy teli üveg, annak előbb vagy utóbb ki kell ürülnie.

Itt nem beszélget senki. Nézik a poharakat és az üres üveget. A gyufásdobozon sercen a gyufaszál. Az üveg nyakán egy légy mászik fel, majd belepottyan a sör maradékába.

(Fotó: Röhrig Dániel)

Megosztás