Így mulatott Ötvöskónyi az államalapítás ünnepén

Sertéspörkölt bográcsban, táncoló lábaktól felvert por és mikrofonállványra rakott bankjegyek: egész napos falunapi vigassággal, főzőversennyel és tűzijátékkal ünnepeltek augusztus huszadikán a szomszéd településen.

A nap legforróbb szakaszában, még az ilyenkor szokásosnál is fülledtebb időben érkeztünk meg az ötvöskónyi falunapra, ahol az éppen színpadon lévő fellépés végét csíptük el, az előadó már az utolsó dalait énekelte. Volt, aki látszólag még csak most kezdett mulatni, mások ebben már előrébb tartottak: a színpad előtt táncolók között egy középkorú, termetesebb férfi lóbálta a feje fölött a pólóját, miközben a fiatalokét meghaladó energiával ropta a zene pattogós ritmusára. Úgy tűnt, őt a hőség sem zavarja, bár félmeztelen testén azért ott csillogott az izzadtság a tűző napfényben. A környező padok valamennyiéről mosolyogva figyelték a fellépőket, ahol pedig nem, ott hangos beszélgetések folytak, melyek a zene mellett egy kivehetetlen hangkavalkáddá olvadtak össze.

Közelebb sétálva az udvar túlsó felében sorakozó sátrakhoz, melyek mindegyikén egy-egy utca vagy utcarész neve szerepelt, pörkölt és sült húsok illata töltötte be a levegőt: itt készültek el a főzőversenyre nevezett csapatok ételei. A helyszínt körbejárva egy jó ismerősöm köszönt rám, a falunap eddigi eseményeiről vele ültem le beszélgetni.

– Jó a hangulat, csak balhé ne legyen! – mondta nevetve, miközben cigarettával kínált. Odébb a felesége éppen az utánpótlásról gondoskodott, egy rokonukkal további hüvelyeket töltött meg dohánnyal. – Itt már délelőtt óta megy a buli, szól a zene, nemsokára a beszédeket is megtartják. Egyél addig te is egy tányér pörköltet, hozok neked.

A rendezvényen ingyen adták ezt a tányér ételt, melynek tartalma sertéspörkölt volt krumplival. A helyszín egy másik részén tucatnyi türelmetlen kisgyerek figyelte, ahogy két férfi a csúszdás légvár felfújásáért küzdött, melyet végül – a fiatal közönség nagy örömére – sikerült stabilan felállítaniuk. Odébb egy körhinta és mászófal is várta a gyerekeket, igaz utóbbinál ekkor épp senki nem tört a magasság meghódítására. Az árnyékban megpihenve az egyik oldalról zene, jókedvű beszélgetések és a felnőttek nevetése, a másikról gyerekkacaj töltötte be a teret. Ismerősöm fia rohant ekkor hozzám, nehogy lemaradjunk: mindjárt kezdődnek a beszédek.

Először Szabad Józsefné polgármester állt a mikrofonhoz, akinek a színpad elől több kisgyerek is lelkesen integetve köszönt „szia Didi néni!” felkiáltással. A beszéde alatt néhányan a hátsóbb sorokból bekiabálással kértek hangosítást: „adjatok rá” – harsant fel egy fiatalos férfihang.

– Nagyon fontosnak érzem, hogy a falu lakói számára lehetőséget biztosítson önkormányzatunk a szervezett keretek között megrendezett, tartalmas szabadidőeltöltésre. Nagyon örülök, hogy még a nyár folyamán sikerült befejeznünk a pandémia előtt elkezdett, hét állomásból álló, a település kevésbé ismert részeit felfedező túrasorozatunkat – mondta a polgármesterasszony, majd kiemelte, hogy szeretné, ha a falunap az egymás iránti megbecsülés, tisztelet és jószándék jegyében telne.

A mikrofont Szászfalvi László országgyűlési képviselő vette át, időközben pedig az óvónőkkel megérkeztek a később fellépő gyerekek. Az ovisok egy részén állatos arcfestés volt, többen jól láthatóan izgultak a színpadra állás nagy pillanatát várva. A képviselő az államalapítás ünnepe mellett az alkalom egyéb tartalmaira is felhívta a figyelmet.

– A mai alkalom voltaképpen hármas ünnep a számunkra: ünnepeljük egyrészt azt, hogy újra együtt lehetünk így, maszk nélkül, felszabadultan. Másrészt építhetjük a közösségünket, mert közösségi élet nincsen kölcsönös tisztelet és baráti kapcsolatok nélkül.

A képviselő hozzátette, Ötvöskónyiban olyan összetartást látott, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy település fennmaradjon. A beszédeket követően a túrasorozatban résztvevő gyerekek között kisorsoltak egy kerékpárt, a nyertes név kihúzásának hálátlan feladatát Szászfalvi László vállalta magára. A főzőverseny eredményhirdetése is megtörtént: mindegyik csapat emléklapot kapott, az első három helyezett díjazásban részesült.

A színpadon végül az ovisok adták elő műsorukat, majd ismét a zenészeké lett a főszerep, és a mulatozás ott folytatódott, ahol korábban abbamaradt. Miközben a színpad előtt egyre nagyobb porfelhőt rúgtak fel a táncolók, a főzőverseny résztvevőinek sátrait jártam körbe. Már a legelső megállómnál hosszasan elidőztem a csapatkapitány vendégszeretetének hála, aki két fajta sült hússal, sertéspörkölttel és itallal kínált – utóbbit vissza kellett utasítanom, mert vezettem.

– Nagyon jó ez, hogy végre van alkalma újra összejönni az embereknek, és nagyon hálás vagyok a szervezőknek, hogy így lebonyolították ezt a versenyt is. Az alapanyagokat ők biztosították, azt pedig már mi találtuk ki, hogy mihez kezdünk velük. Mi tárcsán sertéshúst sütöttünk, illetve bográcsban sertéspörkölt készült, mondjuk úgy, A.S. módra – mondta a csapatkapitány, míg én a sülthúsok egyikét kóstoltam meg. Visszakérdeztem, mit is jelent pontosan az „A.S.”. Jóízűen nevetve válaszolt. – Ahogyan sikerül.

A színpadon időközben a mikrofonállványon hagyott bankjegyek kezdtek megjelenni: a vígadó közönség tagjai közül többen is dalt küldtek szeretteiknek: édesanyjuknak a jó egészségéért, a testvéreiknek, a szerelmüknek. Valamivel arrébb két kisgyerek ördögpatronnal durrantgatott a betonon, egy idősebb férfi elvett tőlük egyet, majd szerzeményével a mellette ülő mit sem sejtő ismerősét rémisztette meg. A legtöbb arcon jó érzés tükröződött, látóteremen belül csak az az idős asszony volt dühös, aki éppen szitkozódva hagyta ott az őt – akarata ellenére – táncba vivő férfit. A mulatság folytatódott, a hőmérséklet pedig megenyhült délutánra az égen megjelent felhőktől. Egy babakocsiban a hangos, ritmusosan pattogó zene ellenére is nyugodtan alvó, pár hónaposnál nem idősebb kisbaba feküdt.

– Az én gyerekem! – mondta büszkén mosolyogva a mögötte üldögélő édesapja. – A testvére nem viselte ilyen jól a falunapokat, mikor ennyi idős volt, de ő nagyon nyugodt kisgyerek.

– Valóban az, és nagyon aranyos – nyugtáztam, majd egy kézfogást és egy rövid beszélgetést követően visszatértem a betonkorláthoz, ahonnan ülve figyeltem tovább a mulatozó tömeget.