Szórakozásból javít kisgépeket az ezermester gyermekorvos

Szakmája szerint gyermekorvos, ám kisdiák kora óta javít órákat és rádiókat. A bonyolult gépek megjavítása neki játékos feladat, nyugdíjasként még most is örömmel segít a tönkrement készülékek helyreállításában.

Dr. Tóth Béla nevét bizonyára sok szülő ismeri városunkban: 40 éven át dolgozott Nagyatádon gyermekorvosként, 2001-ben ment nyugdíjba. Jelenleg 81 éves, ám még mindig aktív életet él. Szabadidejében, amiből most már sok van, kedvenc hobbijának hódol. Béla bácsi különösen érdekes foglalkozással üti el az idejét: háztartási készülékeket javít felkérésre, méghozzá munkadíj nélkül.

Az otthonában kerestük fel az amatőr műszerészt. Amikor Béla bácsi otthonába lépünk, minden szobából fogaskerekek ütemes kattogása hallatszik. Több régimódi, felhúzható óra díszíti a falakat, óránként csengenek, bongnak. Többségük legalább száz éves, mégis még mindig jól olajozott gépezetként működnek – ami a mester állandó törődésének köszönhető. A „rádiószobában” egy tucat antik rádió sorakozik, Béla bácsi féltve őrzött gyűjteménye. Többségüket már kidobták egyszer, ám az ő kezei között újra megszólaltak, kereshetünk velük adást a hullámhosszok tengerén. Olyan is akad, amely teljesen saját gyártású: édesapja asztalosként elkészítette a faburkolatot, Béla bácsi pedig a belső elektronikát.

Csak hogy néhányat megnevezzünk ezek közül: a képen bal oldalt felül egy egyedi készítésű, Somogyszobról származó készülék látható az 1920-as évekből. Alatta egy Phillips márkájú rádió, 1949-ben gyártották, bár a belsejét már többször kicserélték más típusú alkatrészekkel – tette hozzá Béla bácsi. Az asztalon a magyar Orion gyár berendezése látható 1950-ből, mellette a Videoton egyik legelső rádiója 1955-ből (a VT rövidítés akkoriban még a Vadásztölténygyárat jelentette). Ez alatt a sámlin látható Béla bácsi és édesapja közös munkája, egy eredeti „Tóth-rádió”, a földön pedig az Orion gyár egyik utoljára gyártott típusa, egy 1961-es Pacsirta látható. A háta mögött pedig kisebb hordozható készülékek sorakoznak a 70-es évekből. Ezek a régi, többségükben csöves rádiók még a mai napig működőképesek – hála Béla bácsinak.

A műszaki dolgok iránti érdeklődése már egész fiatal korában kiütközött.

– 12-13 éves korom óta kezdtem el foglalkozni a különböző technikai berendezések szerelésével, autodidakta módon tanultam meg a működésüket, javításukat – mesélte Béla bácsi. – A legelső munkámra is emlékszem: zseblámpa alkatrészekből sikerült készítenem egy kis diafilmvetítőt, üveglapra rajzoltam ábrákat, különböző figurákat, egymás után, amit ha elég gyorsan mozgattunk, lényegében egy animációt vetített ki, egy primitív mozigép volt. Nagyon megtetszettek az ebben rejlő lehetőségek, nagyon érdekelt a mechanika és az elektronika. Utána fokozatosan mindig tanultam új dolgokat, csillárokat, órákat, rádiókat, kisebb gépeket szedtem szét.

Nekem ezek voltak a pihentető gyakorlatok, ezzel foglalkoztam szabadidőmben. Később is, az orvosi szakma mellett, amikor hazaértem a munkából, kikapcsolódásként szerelgettem, harminc valahány óra munka után ezekkel „játszottam”. Gyermekorvos vagyok, talán ezért is szeretek az apró dolgokkal foglalkozni – jegyezte meg viccesen Béla bácsi. – Ott is az a kérdés, hogy vajon mi lehet a baja és hogyan derítsük ki?

Fiatalkorában főleg órákkal és rádiókkal foglalkozott. Az első, saját maga által megjavított szovjet gyártmányú karórát a mai napig viseli, még mindig folyamatos a ketyegése. Ezt a Moszkva 2-es óragyárában készült felhúzható készüléket 63 évvel ezelőtt kapta az érettségijére. Másfél évvel később egyszer leejtette, amitől eltörött a tengelye. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy óráshoz vitte megszereltetni.

– Sajnos a szerelő olajos kézzel megfogta a számlapot, és egy ronda nagy plecsnit hagyott rajta, amit nem lehetett leszedni, borzasztóan nézett ki– idézte fel Béla bácsi.– Nagyon elsavanyodtam, nem hagyott nyugodni az ügy. Ezért összeszedtem az összes orosz tudásomat és írtam egy levelet a moszkvai óragyárnak, hogy küldjenek egy pótalkatrészt, amire ki tudom cserélni. Legnagyobb meglepetésemre el is küldték nekem, igaz több mint egy hónapig tartott. Mint kiderült, nagyon gyorsan válaszoltak, csak a vámhivatal elbíbelődött vele, nehezen találtak meg, végül 18 forint vámdíj ellenében megkaphattam. Azóta csak én szereltem az órát, és még mindig működik.

Béla bácsi öt évente szétszedi, kiáztatja, ecsettel kitisztítja, megolajozza a fogaskerekeket – a mechanikus órák karbantartásának előírása szerint. És nem a karórája az egyetlen, amit időről-időre meg kell szerelni.

A nappali egyik sarkában a falon egy muzeális értékű, 114 éves Schwarzwaldi ingaóra lóg. A benne lassan forgó fogaskerekek hangosan ketyegnek az inga ütemes mozgásával szinkronban. Néhány évvel ezelőttig reménytelennek tűnt a megjavítása.

– Ez egy nagyapai örökség: nagyapám 1954-ben halt meg, után az örökösöknél lógott a falon, de nem működött. A szüleim elkérték, mert tudták, hogy érdekel a téma, ők egyébként csak kidobták volna. Elkezdtem a javítgatását, és sikerült is összehozni, működött egy darabig. Aztán a kikopás miatt pár évvel ezelőtt teljesen leállt, reménytelen esetnek tűnt. De ekkor szereztem hasznot az eredeti szakmámból. Ugyanis ezek az órák úgynevezett pálcás fogaskerekek, és azok koptak el. Tolómérővel megmértem a vastagságukat és kicseréltem őket egy új alkatrészre: jelen pillanatban az összes pálca injekciós tűből készült és kiválóan működik. És szerencsére, ha elszakad a rugója, az fogóval javítható, úgyhogy még sokáig fog működni.

A kórházban töltött évek során több kollégája értesült Béla bácsi műszaki hobbijáról, időről időre felkérték, hogy javítson meg nekik ezt-azt, főleg régi típusú Szokol rádiókat. Később egyre gyakrabban próbálta ki magát a különböző háztartási gépek szerelésében is: hajszárítókat, robotgépeket, sőt még kapszulás kávéfőzőt is javított, de nem mindig sikerrel – tette hozzá Béla bácsi. Az újabb gépek mindig új kihívást jelentenek a számára, és persze, a modernebb eszközök nagyobb fejtörést okoznak.

– A mai gépekre jellemző, hogy szinte semmihez nem lehet hozzáférni, szépen tokozzák őket, nagyon nehéz szétszedni anélkül, hogy kárt tegyünk a burkolásában – magyarázta Béla bácsi. – Sokszor nem látni, hogy hol lehet felnyitni. De ha fel is nyitom, annyira kompaktak a mai eszközök, hogy alig lehet hozzáférni az egyes alkatrészekhez. Különösen bosszantó, amikor már készen van, és teljesen összeraktam, amikor váratlanul egy mágneses csavar belesik a rendszer közepébe, ami nem hajlandó kijönni, és szedhetem szét újra. Arról nem is beszélve, hogy sok gyár egyedi csavarokat használ, amikhez külön csavarhúzót kell beszerezni. Például gyakran háromszögcsavarokkal vannak rögzítve az alkatrészek, olyan csarhúzó sem kapható minden boltban.

Az újabb gépeknél előfordult, hogy az interneten találtam egy-két okosabb leírást. Van, hogy részletes kapcsolási rajzokat is találok. A régi rádiók megszállott szerelmeseinek nagyon komoly leírásaik vannak, hatalmas anyagokat dolgozott fel. Azoknak is hasznát lehet venni.

Az évek során sok szerszámmal bővült a készlete: a különleges csavarhúzók mellett akad olyan, a Magyar Optikai Művek által készített tolóméter, amivel tizedmilliméter pontossággal lehet például az órák tengelycsapjának vastagságát mérni.

Ironikus, hogy azok az eszközök, amiket 100 évvel ezelőtt gyártottak, a mai napig javíthatók, míg sok modern berendezés a meghibásodása esetén lényegében menthetetlen. Béla bácsi szerint a 80-as évek előtt gyártott gépeket tudja nagyobb eséllyel megjavítani, az utána forgalmazott eszközök viszont már többnyire kihívást jelentenek.

– A régebbi gépeket sokkal egyszerűbb megjavítani. Ha sikerül megtalálni méréssel a hibát, többnyire könnyen cserélhető egy-egy alkatrész. A modernebbekben viszont vannak olyan félvezetők, tranzisztorok, amik általában Kínában készültek, és semmilyen jelölés nincs rajta, hogy mi az, mivel helyettesíthető, milyen tulajdonságai vannak. Ezeket szinte úgy gyártják, hogy ne lehessen javítani. De ha mégis rájövök, hogy melyik alkatrészt kell cserélni, a legtöbbször az a darab drágább, mint maga a berendezés. Ez sajnos a fogyasztói társadalom jelensége. Inkább kidobjuk a hibás dolgokat és újakra cseréljük őket.

Megkérdeztük Béla bácsit, szerinte miért van ez így? Ő példaként elmesélt egy történetet.

– Az egyik mai napig féltve őrzött rádiómat annak idején édesapám kéthavi fizetéséből vette meg. Akkor 1800 forint volt az ára, és egy neves szakember akár 50 forintot is elkérhetett a javításáért, amivel apáám úgy érezte, meg lett vágva. Ma viszont elcsúsztak az arányok: egy 4-5 ezer forintos készüléket senki nem fog megjavíttatni 6 ezer forintos rezsiért. És ez nem újkeletű dolog: Annak idején a 70-es években is szervizbe akartam vinni egy csöves készüléket, és már akkor azt mondták a szerelők, hogy ilyennel nem foglalkoznak.

Éppen ezért kérik fel sokan Béla bácsit a gépeik megjavítására: ő ugyanis ingyen dolgozik.

­– Én ezért vagyok olcsó, mert nekem nincs munkadíjam. Nekem ez szórakozás, már az megéri, ha örül a gazdája, amikor működőképesen tudom neki visszaadni. Soha nem kértem érte semmit cserébe, örülök, ha segíthetek – mondta elmosolyodva.

Béla bácsi munkaasztala lényegében tehát egy kis menedéksziget a fogyasztói társadalom háborgó tengerén hánykódó, kidobásra ítélt eszközöknek. Azoknak a gépeknek, melyeket partra mos a víz a szigetén, még van esélyük arra, hogy a rendeltetésüknek hosszabb ideig eleget tegyenek.