hirdetés
2022. December 01, Csütörtök
Elza napja

Telekvita Szerző: Simon Tamás | 2022-11-20 16:14:00 | Címkék: telek, vita, halál, nagyatád

"...mindketten kiterítették a hetvenes években kiállított telekkönyvet, vonalzót, szögmérőt és tompavégű ácsceruzát ragadtak, majd nekiálltak méricskélni, rajzolni."

hirdetés

Az egész a cseresznyefa miatt kezdődött. A vihar alatt megrepedt faág a korábban sebtében felhúzott drótkerítésre hajlott, az ág vége pedig belógott a szomszéd telekre. Valójában az egész a sebtében felhúzott drótkerítés miatt kezdődött, de abból még nem lett háború, csak egy-egy műanyag flakon repült át a szomszéd kertbe, néha a gyomirtót is úgy hordta a szél, hogy a kerítéstől nem messze növekvő paradicsomok elszáradtak. Apró bosszúságok.

De jött ez az őszi vihar, aztán megtépázta a cseresznyefát, a házból is lehetett hallani az ág reccsenését. Mindketten megvárták a másnap reggelt, csak akkor húztak levágott szárú gumicsizmát.

Mivelhogy a kertkapu rettenetesen nyikorgott, ezért a szomszéd az üvegesben is meg tudta várni, amíg a másik kiér a kertbe, nem kellett neki a hűvös reggelben téblábolnia a sáros földgöröngyök között, elég volt hallgatnia az idegesítő nyikorgást. Amikor meghallotta, feltépte a bejárati ajtót, lecsoszogott a lépcsőn, majd cuppogó léptekkel elindult, hogy szemügyre vegye az ágat és a kerítést, ami most valamivel nagyobb helyet harapott ki magának az ő telkéből.

Már évek óta, a sebtében felhúzott drótkerítés felállítása óta nem szóltak egymáshoz, így, csak nézték egymást. Majd az ágat. Majd a kerítést. Újra egymást. Olyan sok mindent nem mondtak el abban a pár percben, hogy más egy egész életben hordoz magában annyi csendet, mint ők, akkor.

Amikor utoljára beszéltek, akkor egyikük nehezményezte, hogy a kerítés jócskán a telekhatáron túl lett felhúzva. A másik ezzel, persze, nem értett egyet, ahogy mondani szokás, heves szóváltásba keveredtek, amiben kifejezték abbéli erkölcsi aggályukat, hogy a másikuk édesanyja vélelmezetten űzött ősi foglalkozásának gyakorlása közben mit, miként, kivel és hányszor tesz meg. Gyors léptekkel visszamentek a házba, mindketten kiterítették a hetvenes években kiállított telekkönyvet, vonalzót, szögmérőt és tompavégű ácsceruzát ragadtak, majd nekiálltak méricskélni, rajzolni.

Ennek a méricskélésnek és rajzolásnak az eredményéről egymást nem, csak a Tanácsot értesítették, hogy az legyen szíves az ügyükben eljárni, pontot tenni a dolog végére. A Tanács embere fehér Zsigulin érkezett, kalapot húzott, aktatáskát fogott a bal kezében, majd mindkét felet – külön-külön – meghallgatta, de dűlőre nem jutott, végül a rendszerváltozás forgatagában a telekvita dossziéja egy nehéz íróasztal alsó fiókjába került, majd egy leltározás során kidobták a kukába.

De most ott volt ez a cseresznyefa, amivel nem igazán tudtak mit kezdeni, hisz, mint ahogy említettem, nem szóltak a másikhoz, csak méregették, majd egy bólintással nyugtázták, hogy a szemlének vége. Visszacsoszogtak a házba.

Másnap a szomszéd az üvegesben várta, hogy nyikorduljon meg végre a kertkapu, de az nem akart megnyikordulni, csend honolt a kertekben. Megnézte az óráját, arra gondolt, hogy ilyenkor már réges-rég kint szokott lenni a másik. Eltelt az egész nap ezzel a várakozással, de a kertkapu nem nyílt, nem nyikorgott, semmilyen zörej nem hallatszott. Aggódott, főleg, hogy másnap és harmadnap sem volt semmilyen nesz, pedig a harmadnapban bízott a legjobban, vallásos családban nevelkedett.

A következő pénteken kivette a Hírfutárt a postaládából, fellapozta. Benne volt a szomszéd neve, alatta két évszám zárójelben. Felhúzta a levágott szárú gumicsizmát, kiment a kertbe, megállt a megrepedt cseresznyefaágnál. Mintha egy kicsit jobban behajolt volna az ő telkére, de lehet, hogy csak a könnyek miatt tűnt úgy. Nem akart sírni, de harminc évnyi csendet elveszíteni egy pillanat alatt nagyon fájt.

Vissza az előző oldalra