Vénülő vidék I. rész: Nincs itt már semmi, akkor hogyan

Akadnak vidékek, ahol az összetört idő egy-egy szilánkja ott maradt. A napok csupán ismétlődnek. Új riportsorozat indul az Atádhíren. A múltban felejtett tájak egyszerű embereiről. Mesélnek a fotók és a szavaik.

Akadnak vidékek, ahol az összetört idő egy-egy szilánkja ott maradt. A napok csupán ismétlődnek. Az elfeledett tájakon minden csak emlékeztet: egykor termékeny földekre, virágzó gazdaságokra, nyüzsgő életre. A jövendő itt ismeretlen.

Új riportsorozat indul az Atádhíren. A múltban felejtett vidékek egyszerű embereiről. Mesélnek a fotók és a szavaik.

I. rész: Nincs itt már semmi, akkor hogyan

Beleg, 2018 szeptember eleje, este. A 69 éves Ignácz Ferenc kint van az utcán. Az út mellett, a fűben heverészik: tereli az unokáit, van neki elég. Feri bácsi azt mondja, 24. A padon ülő felesége kijavítja: 27 unokájuk van.

Feri bácsi kortalan. Fürgén beszél és mozog, pusztán a karját fájlalja. 24 évet dolgozott a tehenészetnél: az állatokat látta el, fejő volt. Az istálló nem volt gépesítve, kézzel kellett fejni. Minden reggel és este. Ez az, ami nem múlt el nyomtalanul: a kezén kemény görcsök vannak. Azt mondja, meg lehetne műteni, de nincs rá garancia, hogy utána jobb lesz. Ha pedig rosszabb, már nem tudná használni. Feri bácsi itt, Belegen született. A házuktól nem messze dolgozott. Ott, ahol az édesapja is. Sokat tanult tőle. Az öregnek kilenc lova volt. Feri bácsinak már csak egy van.

Csak aludni járnak ide
Este öt után az utca tele van élettel: a gyerekek kint játszanak, több házból is szól a mulatós, valahol hallhatóan születésnapot ünnepelnek. A házak romosak, de egy-egy telken már újabb épületeket látni. Szinte sehol sincsenek állatok, majd mindenhol gaz veri fel az udvart. Feri bácsi szerint nem is lesz jobb: „nem lehet elvárni a fiataloktól, hogy hazaugráljanak a városból ellátni a jószágokat. Nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy csak aludni meg pihenni járnak ide”. Az ő idejében még másképp volt. Lehetett dolgozni a faluban. Minden udvarban voltak hízók, lovak, tehenek. Ma már alig. Előfordult már, hogy szóltak neki: ne tartson állatot, mert az büdös, és nem akarják szagolni. Régen legalább lehetett tudni, ki dolgozott – fűzi hozzá Feri bácsi -: akinek volt szaga; az nem volt szégyen, bement és kifürdött belőle.

Baba és Bözse meg a kivágott tőkék                                                                                                                                                                                Feri bácsiék udvarában több melléképület is áll. Van helyük a tojóknak, a pulykáknak és a szárnyasoknak. Az istállóban Baba, a ló, Bözse tehén Fickóval, a borjával. Mostanra 80 szárnyas maradt: a tél közéletével már sok a hidegre került, be a mélyhűtőbe. Egy-két kakas maradt magnak, ahogy a gazda fogalmaz. Ennyi állattal, persze, van munka. Megvan mindennek a rendje. „Egy idő után az ember tudja: most odaadom az abrakot, azt fölnyalta, aztán odaadom neki a vizet, bealmolok szénát és ennyi.” Este ötkor a trágya már lovaskocsin gőzölög, a tehenet megfejte, az állatok többségét ellátta. Csak trágyát kell kivinni. Feri bácsi egyik unokája segít. A 10 éves forma gyerek most tanulja hajtani a lovat, ugyan fordulni még nem tud, de ügyesen haladunk a szőlők felé. A kis telek alig 10 perc lovaskocsival. Már csak a nevében szőlő, a nemes gyümölcsöt hozó tőkéket rég kivágták, ahogy egykori gazdái haltak meg szépen sorban. Ma már kukorica van itt meg Feri bácsi 800 négyszögöles kaszálója. Ezt trágyázza ma. Több földje is van a családnak, ami pont arra elég, hogy ne kelljen szénát venni az állatoknak. Csak 3-4 mázsa takarmányra és kukoricára van szükség. Na, ez azért sokat ér, nem kell annyit vásárolni, mondja Feri bácsi, sokan vagyunk. „A tejből lesz túró, sajt, tejföl, kakaó. Megvan a helye. A gyerekek meg had nőjenek.” Ránk sötétedik, elbúcsúzunk.

Nem lespedeznek                                                                                                                                                                                                     Másnap reggel fél hatra érkezem a házhoz. Az utcában csend, Feri bácsikénál is. Háromnegyed hatig többen gyalog vagy kerékpárral indulnak útnak. Mennek dolgozni. Ahogy a gazda egyik fia is. Mondja, már szólt az édesapjának, hogy itt vagyok. Az öreg mosolyogva, már éberen fogad, és vezet körbe a fénytelen, néma udvaron. Az állatok még alszanak. Először a baromfikat ébresztjük, ahogy nyílik az ól, a kacsák érkeznek ki először. Úgy tűnik, a pulyka lusta állat, későn kel. Szerepelni viszont tud: a tyúkot lezavarja a szalmabála tetejéről, mikor fotózunk. Ahogy felkapcsolódik a lámpa, Bözse máris bőg. Megtelt a tőgye, jegyzi meg Feri bácsi. Kialmol, friss lucernát hord be az állatnak. Várunk Feri bácsi fiára: ma reggel ő a soros, neki kell fejni. Beszélgetünk. Kérdezem, szerinte mi lesz a faluval. „Itt nem foglalkozik senki semmivel, ki mit, hogyan csinál, nem érdekel senkit. Munkahelyre innen vidékre kell járni, itt nincsen már semmi. Csak a szag van… más semmi, akkor hogyan… Pedig volt itt minden, disznó, marha, minden, lovak. De erről le kell mondani nekik, sajnos… Hát hogyan.”

Hét előtt megjön Feri bácsi fia. Gyors mozdulatokkal behordja a vizet, de a tehenet megfejni már nincs ideje. Megcsúszott az idővel, a gyerekeket ki kell vinni az állomásra, neki meg dolgozni kell menni vidékre. A vasútnál van, egy brigádban, akik a pálya mentén lévő területeket tartják rendben. „Az én gyerekeim nem lespedeznek, mindegyiknek van munkája, és megvan a maga dolga. Mink is végzünk lassan, a nap itt is elkezdődött…”

Fotók: Röhrig Dániel

 

Megosztás