Vénülő vidék: Kilöködték őket, mint a marhákat, a kocsiból

Még a kutyák is úgy félnek tőlük, meg se ugatják őket. Senkihez nem beszélnek, senki nem szólítja meg őket. A fiam azt mondja, olyanok, mint a zombik. A szívem szakad meg értük, kutyával nem tenném ezt, nemhogy emberrel.

Akadnak vidékek, ahol az összetört idő egy-egy szilánkja ott maradt. A napok csupán ismétlődnek. Az elfeledett tájakon minden csak emlékeztet: egykor termékeny földekre, virágzó gazdaságokra, nyüzsgő életre. A jövendő itt ismeretlen. Folytatjuk az Atádhír riportsorozatát. A múltban felejtett vidékek egyszerű embereiről. Mesélnek a fotók és a szavaik.

Bakháza egy 180 lelkes eldugott település Dél-Somogy Nagyatádi járásában. Itt nem működik se posta, se gyógyszertár, se élelmiszerbolt, de még egy kocsma se. Élelmet buszról lehet vásárolni, ami másnaponta jár a községben, orvos szerdánként fordul meg itt. A falu néhány utcából áll, a leghosszabb egy földúttal ér véget. Ide telepítettek a Balaton mellől egy családot néhány napja. Más úgy fogalmazott: deportálták a problémát. Attól tartanak: az ország szerencsésebb vidékeiről az amúgy is hátrányos helyzetű kistérségekbe áramlik a mélyszegénység, és ez a folyamat csak erősödni fog.

D-ék háza lakhatatlanná vált Balatonújlakon. Folyamatosan beázott a tető, beszakadt a kémény, életveszélyessé vált az épület. A végrehajtás során a NAV lebontatta. Ezzel együtt kötelezte az önkormányzatot, hogy három hónapig biztosítsák a hét tagú család megfelelő elhelyezését. Így kerültek 70 km-rel délebbre, Bakházára.

Beszélni se tudnak a szerencsétlenek. Egész nap mást se csinálnak, csak fel-alá mászkálnak: elmennek a buszmegállóig és vissza – meséli az egyik helyi. – Senkihez nem beszélnek, senki nem szólítja meg őket. Nincs élelmük, a boltos néha hoz nekik enni. A szívem megszakad értük, kutyával nem tenném ezt, nemhogy egy emberrel. Úgy hozták ide őket, mint valami bűnözőket.

A bakházaiak teljesen megdöbbentek azon, milyen körülmények között szállították ide a családot: az utcában 50 méter hosszan sorakozott egy autókonvoj.

Itt állt két polgárőr autó, egy rendőrautó, egy NAV-os jármű, egy személyautó, egy kisbusz, amivel hozták őket és egy teherautó, amiben a holmijuk volt – idézi föl az egyik szomszéd. – Hatalmas tumultus volt. Azt hittem, valami filmet forgatnak.

A család több tagja megpróbált visszamenni Újlakra, nem fogták fel, hogy már nincs hova. Még aznap újra idehozták őket.

Amikor visszahozták őket este 8 óra körül, egy nagy ajtócsapódást hallottam, ide a házam elé löködték ki őket, mint a marhákat a kocsiból – emlékezik egy másik szomszéd. – Szerencsétlenek azt se tudták, hol vannak. Este 9 óráig rázták a kaput, sírtak, zörögtek, kiabáltak. Aztán elkezdtek beszállingózni, de újra kijött egyik-másik az utcára, itt kapaszkodtak a kisajtómba.

A kitelepített család a csaknem teljesen vak, idős édesanyából és hat, középkorú gyerekéből áll. Ők közlekedni sem tudnak, többen látássérültek, illetve szellemi fogyatékossággal küzdenek. Ottjártunkkor az egyikük, egy nő, a buszmegállóban üldögél, maszkkal az arcán. Egy fivér pedig az utcán sétál fel-alá, azt mondják, csikkeket keres.

Egyikükkel, a 47 éves Gy-vel tudunk szót váltani. A külvilággal gyakorlatilag egyedül ő tartja a kapcsolatot. Azt mondja, az egész ügy 6-8 évvel ezelőtt kezdődött.

Az előző ingatlant, ahol éltünk, a kéményseprők alkalmatlannak nyilvánították lakhatásra, azt mondták, fel kéne húzni két kéményt, de erre nem volt pénzünk. Balatonújlakon közmunkaprogramban dolgoztam, havi 54 ezer forintért. Nem futotta a kéményekre. Így is csak maszek munka bevállalásával tudtunk túlélni. Édesanyám 80 ezer forint nyugdíjat kap, a többiek 26-27 ezer forintot kapnak. Végül kifüggesztettek egy határozatot végrehajtó nevekkel, hogy 29-én ki kell pakolnunk. Másodszorra is kiraktak egy papírt, hogy október elsejével kipakolnak és idehoznak Bakházára minket. Én felpakoltam egy teherautóra, a többiek nem. Jött a dózer, a rendőrök, a polgárőrség, a NAV, volt minden.

A bakházai ingatlant 1,65 millió forintért vette az újlaki önkormányzat.

Kértem, hogy azt inkább fordítsák a mi volt házunkra, korszerűsítésre, de nem tették meg. Azt, mielőtt elhoztak volna minket ide, eldózerolták. Nem pakoltak ki semmit: lábasok, edények, liszt, mind a romok alatt van. Újlakon, az utca túloldalán volt élelmiszerbolt és posta, az utcában ott volt a háziorvos. Most viszont mindentől el vagyunk vágva.

Gy. azt mondja, ő feltalálja magát, de fogalma sincs, mi lesz a testvéreivel.

Ők azt sem tudták, mi történik velük. Nem tudom, mi lenne jó nekik. Nem tudom pontosan, mi van velük: nem az ő szemükkel látok, nem az ő fejükkel gondolkodok. Elvannak egész nap, ennyi. Ők még főzni sem tudnak magukra. Nem tudok velük semmit se csinálni.

Az édesanya, Bözsi néni öt éve veszítette el a látását. Azt mondja, egy árokban mosakodott, és fertőzött víz került a szemébe. Elbeszéléséből azt hámozzuk ki: néhány nappal ezelőtt ő sem értette meg, hogy elbontják a házát.

Fogták a rendőrök a karomat, és beraktak a buszba. Mondtam nekik, ne huzigáljanak, nem akartam elmenni onnan. Miért kellett ezeket a beteg gyerekeket idehordani? Miért hurcoltak minket ide? Nem lehet ebben a konyhában fűteni, és most már hideg van, meg be is ázik. Miért nem vettek Újlakon egy lakást?

Megkerestük a balatonújlaki polgármestert is. Vimmer István részletezte, hogy végigjárták a környéket: náluk 8-10 millió forintba kerülnek, de még Csákányban és Nemesdéden is 3 millió fölött kezdődnek a lakásárak. Így kötöttek ki végül Bakházán. Ám előtte már sok helyen kopogtatott a család ügyében, sorolta.

A család tagjai naphosszat csak ültek az udvaron, vagy csellengtek a környéken. Nyilvánvaló volt, hogy állandó felügyeletre lenne szükségük – mondta Vimmer István. – Minden elképzelhető helyen kopogtattam, próbáltam az egészségügyi vonalat, a szociális hálót, még a megyei cigány szövetséget is: sehol sem kaptam segítséget.

Felháborító, hogy amit nekik kellett volna megoldaniuk, azt a mi nyakunkba varrják – ezt már Nagy Tibor, Bakháza polgármestere jelentette ki. – Ennek a családnak minden jel szerint orvosi ellátásra lenne szüksége, ha kérdezzük őket, nem is válaszolnak. Sok idős, egyedülálló ember él a faluban, és félnek.

Ugyanezt erősítik meg a falubeliek.

Én nem vagyok orvos, nem tudom megállapítani, de szerintem ezeknek az embereknek intézetben lenne a helyük. Nem közösségbe valók. Egész nap jönnek-mennek. Egymagam élek. Itt szinte csak egyedülálló nyugdíjasok laknak, meg egy-két családos ember – válaszolja kérdésünkre egy nyugdíjas asszony. – Itt eddig nyugalom volt, erre most ideköltöztették ezt a beteg családot, és mind félünk most. A fiam is látta őket, azt mondta, olyanok, mint a zombik.

Ami most van, ez borzalmas – panaszolja az egyik fiatalabb szomszédasszony. – Össze-vissza járkálnak éjjel-nappal az utcán, tegnap is majdnem bejött hozzám az egyik, mert nem tudta, hova megy. Nem tudnak magukról. Csak befordult az udvaromba, ha nem szólok, talán még a házba is bejön. A gyerekemet az udvarra nem merem egyedül kiengedni. Sajnálom őket, de tartunk is tőlük. Félünk tőlük, mert szerintünk beteg emberek.

Visszatérünk Gy-hez. Ahogy ő is visszatért még egyszer Újlakra: a kitelepítésük másnapján kerékpárral tekert el oda, úgy 70 kilométernyire. Mit is kérdezhetnénk tőle: mi lesz ezután?

Szociális segélyből élek, 22 800 forintból. Az volt a tervem, hogy megszerzem a jogosítványt, de nem sikerül összehozni annyi pénzt. Akkor továbbmentem volna. Vettem volna lakást, megnősültem volna, de így nem tudom, mi lesz. 22 ezer forintból nem lehet csinálni semmit.

Autóba ülünk, hazaindulunk. Még látjuk, ahogy D.-ék udvarán hárman ülnek maguk elé meredve. Fivérük éppen megérkezik a barangolásából. Nem tudni, talált-e csikket. Lehet, nem is keresett.

RD7_8933_jav tak_szam .jpg

Fotók: Röhrig Dániel

 

Megosztás