A patak

„…gyakran jártam le a Rinyához, leginkább azért, hogy legyek valahol, de egy idő után észrevettem, hogy mindig találok valamit, amit hoz a víz, úgyhogy a zsebpénzemből vettem a piacon egy nyeles szákot, és magammal vittem ezekre a sétákra…” Kis sztorik Nagyatádról.

Kora tavasszal olyan színű volt a naplemente, mintha arannyal futtatták volna be az eget. Persze, ezt csak most gondolom így, amikor gyerek voltam, akkor csak elfogadtam, hogy ilyenkor vannak szép és még szebb naplementék, nem gondoltam bele, hogy a világ önmagában gyönyörű, nem kell hozzá sem ember, sem épület, sem frissen leaszfaltozott utca, mert minden, ami gyönyörű, az már előttünk is létezett, és utánunk is létezni fog, mi pedig csak teledobáljuk a 70 vagy 80 évig fontosnak gondolt dolgainkkal.

Akkoriban gyakran jártam le a Rinyához, leginkább azért, hogy legyek valahol, de egy idő után észrevettem, hogy mindig találok valamit, amit hoz a víz, úgyhogy a zsebpénzemből vettem a piacon egy nyeles szákot, és magammal vittem ezekre a sétákra, igaz, legtöbbször csak vackokat halásztam ki, pillepalackokat, nylonzacskót, üres üvegeket, amikben még véletlenül sem volt semmilyen üzenet, ilyesmiket. De nem bántam, hallgattam a víz sodrását meg a madarak énekét a fákon, néha a horgászok érdeklődtek egymástól a kapásról, máskülönben pedig általában csend volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a csend is mennyire felértékelődik majd pár évtized múlva, amikor mindnyájan belemenekülünk mindenféle zajokba, csak azért, hogy még véletlenül se kelljen a saját gondolataink között lennünk.

Aztán egy nap, amikor már az aranysárga naplemente kezdett acélszín szürkületté változni, láttam, hogy valami verdes a vízben. Egyből odaszaladtam, nem törődtem vele, hogy bokáig elmerültem a sárral kevert patakvízben, és a piacon vett nyeles szákkal kihalásztam a verdeső testet. Egy kismacska volt. Vagy belecsúszott a vízbe, vagy beledobták, de szeretek arra gondolni, hogy belecsúszott, az megnyugtatóbb. Levettem a pulóverem, abba bújtattam el a kismacskát, egyrészt, hogy száradjon, másrészt, hogy ne fázzon meg.

Gondoltam, hogy a nagyanyám tudja, hogy mit kell vele csinálni. Siettem hozzá, valószínűleg azért, mert ösztönösen benne van az emberben, hogy segíteni akar azokon, akik nála rosszabb helyzetben vannak, legalábbis gyerekkorban még biztosan, aztán szép lassan – legtöbbször – ez is elmúlik. Végül a kismacska életben maradt, sokszor még ma is eszembe jut, hogy ha nem töltöm a délutánjaimat a Rinya partján, akkor egészen másképp alakul a sora, nyilván sokkal szomorúbban.

Azóta már a gyerekeimmel járok a patakhoz, tavasztól őszig mindig találunk valami érdekeset, szoktam nekik mesélni a kismacskáról, néhány fényképem is van róla, nem a telefonomon, hanem papíron, hisz mindez már nagyon régen történt. A pataknál, az erdőben, a tó partján, vagy a szoborpark – gyerekként végtelennek tűnő területén- beszélgetünk. Közben igyekszem megtanítani nekik, hogy a világ önmagában gyönyörű, csak annyi a titka, hogy értékeljük azt, ami már előttünk is létezett és utánunk és létezni fog, a legtöbbször pedig ettől máris jobb kedvre derül az ember.

Megosztás