Borítékolható(an) hat év

Így utólag (okos az ember): az évek és a borítékok száma mi más is lehetett volna? Pedig mi más is lehetett volna! Sosem fogom leírni, mi van a hetedik borítékban. Titkolom. Még magam elől is.

A Rinya-parton elrejtve hat év hat borítékban. Az enyémek, máskor, más kor, de szintén jövevény voltam, mint Ő vagy az a sok ezer; a park gesztenyefái ugyanazok, de másféle gyertyákat gyújtogat őszi búcsúzós évszakom. A boríték ugyanúgy hat.

Igaz, csupán az elsőben van az ifjúság, annak is csak az emléke. A 17 éves, gesztenyebarna szemű nyárutó, egy utazás hozzá, az addig sosem látott városkába, az árnyas fák közé; és a mosolya, amivel fényt szeretett a szemembe.

De ez sem igaz, mert nem része a hat évnek, ahogy a második sem, sőt, abban is ifjúság van, ráadásul az valóságos boríték, 33 éve őrzöm, a Jelenkor szerkesztőségi fejlécével küldte nekem a levelet Ő:

…ezzel a névvel, gondolom, ha drámát nem is, de verset előbb-utóbb írni kezd az ember.

Túlbonyolítottnak ítélte a próbálkozásaimat, persze, teljes joggal; azt tanácsolta, próbáljak meg „egyszerűbben áttételes lenni”. Jelentem, azóta is próbálkozom, nem a nevem mián, hanem, mert nem tehetek másként.

Sosem beszéltem vele, pedig megtehettem volna. Már helyrehozhatatlan. A mulasztás a legnagyobb vétkem.

001.jpg

A harmadik borítékban – még szintén a hat év előtt – mindent legyőző hit bújik meg: Dorkától kaptam az ötödik évtizedemben, benne a szentháromságunk, akik felemelik a lelkünk, és vasakarattal pörög a lábuk vízben és pedálon, és – csodák csodája! – képesek az enyémet is, az elsavasodott tömböt mozdulásra bírni, egészen a célig.

Utólag sorszerűnek tűnhet, hogy ki kellett itt kötnöm, és éppen hat évre: ez helyhez kötött, megszüntet, mégis megőriz.

A negyedikben egy kis ablak néz ki a parkolóra, szürke aszfaltra és várakozó autókra, előtte nyírfa.

Az ötödikben egy cella rejtőzik az első emeleten, benne ágy, kis asztal székkel, szétszerelhető ruhafogas, és a hajnali futások a téglagyári gödörben. Zötykölődés buszon, autóban, Bartók rádió szól, a hírek alatt pedig a CD-lejátszó.

Fiatal arcok sorjáznak a hatodikban, be-beköszönnek, jönnek-mennek, többnyire az apjuk lehetnék, lendületet vesznek, aztán fölröppennek. Hála a szép szárnyalásukért.

És köszönet a nagyatádiaknak, hogy befogadóak: jövevényként is szép volt kicsit atádinak lenni.

A boríték ugyanúgy hat. Hat év összes írása azért hat(ott); mégha ezt a mostanit, lehet, csak néhányan olvassák, és ők is alig értik, nem csoda, hisz’ én sem pontosan. Elég, ha érzik – az még több is.

Így utólag (okos az ember): az évek és a borítékok száma mi más is lehetett volna? Pedig mi más is lehetett volna!

De ebből egy szó sem igaz. Ami igaz: a folytonos változás, és hogy másféle gyertyákat gyújtogat a Rinya-parton búcsúzó őszi évszakom.

Utószó: a hetedikben van az üzenet. Küldje el, aki megtalálja.

Megosztás