Ház, jelzálog nélkül

Egészen az övék lettem, azt mondják, már nincs rajtam jelzálog. Ugyan nem tudom, mi az – eddig sem éreztem magamon ilyesfajta terhet -, de ők láthatóan megkönnyebbültek, mindegyik gyereküknek elújságolták telefonon.

Húsz évet meg tíz milliót emlegettek, és fölidézték, hogy amikor felvették rám a hitelt, a harmadik gyermeküket várták – már a pocakban voltál, jegyezték meg az egyetemista nagylánynak –,

és azt mondták egymásnak, úristen, mire lejár, öregek leszünk.
Most járt le.

Nem ők öregedtek meg, inkább én, mondják most. Elnézem magam, nos, köszönöm, soha jobban, hogy lekopogjam. Ahogy figyelem őket vagy akár a világot körülöttem, nyilvánvaló, hogy én öregszem a leglassabban, és engem lehet leginkább rekonstruálni, hogy így fogalmazzak. Persze, húsz év alatt akadt két csőtörés, egy apró leázás, beköltözött Bolyhos kutya, minek következtében ki kellett cserélni a teraszajtót, ledobtam itt-ott a lábazat burkolatát, többször ki kellett festeni a helyiségeimet – a szobájukat a fiúk már évek óta maguk csinálják –, de semmi komoly. Ugyanakkor fölépült egy fatároló a pici udvarban, az apa és a fiúk fölfalaztak egy új hátsó téglakerítést boltívekkel, nemrég pedig szebb lettem, mint új koromban az otthonfelújítási támogatásnak köszönhetően. Távol álljon tőlem az öndicséret, ezért csak megemlítem, hogy teljesen megújult a külsőm (nyílászáróknak, vakolatfestésnek és utcafronti kerítésnek hívják), hovatovább új szívet és hőszabályozó rendszert kaptam (ezek kazán és klíma néven futnak).

Elfogultság nélkül állíthatom, jobb formában vagyok, mint valaha. Ennyit az öregedésről.

Húsz éve, fennállásom elején valójában szerkezetkész állapotban voltam csupán, aztán megvásárolt a családom, és az ő igényeik szerint fejeztek be. Így alakítottak ki bennem az emeletem három kicsi gyerekszobát és egy hálót.

Sosem felejtem el, ahogy beköltöztek, az első napot, amikor mindnyájan nálam aludtak. Akkor vált belőlem otthon.

Mi, házak, különleges entitások vagyunk. Nem pusztán elhatárolunk egy darabka teret a világból; nem csak arra vagyunk jók, hogy védjünk esőtől, fagytól; és nem a tégláinktól vagy a bútorainktól válunk otthonná, hanem a bennünk lakóktól, mindenekelőtt az emberektől (persze, a kutya vagy macska, a hangyák és pókok sem elhanyagolhatóak). A bennünk töltött idejüktől, a sóhajtásaiktól, ahogy azt mondják, jó reggelt, vagy de jó, hogy eljöttél, még az ajtócsapkodásaiktól is.

Az életüktől. Végső soron a közöttük áramló, láthatatlan hullámoktól. Amikor mosolyognak, megölelik egymást, vagy ajándékot készítenek a másiknak, különösen érezni ezt. No, és, persze, amikor szépítgetnek, kitakarítanak bennünket, pl. ha vendégeket várnak, vagy ünnepre készülnek, kiváltképp karácsonyra meg húsvétra.

Attól, hogy törődnek velünk.

Az elmúlt húsz évben precízen kialakult a bioritmusom, hogy úgy mondjam, délelőtt és kora délután pihenek. Magamba mélyedek, és újraélem a reggeli és esti beszélgetéseket, hogy aznap se volt semmi a suliban, vagy hogy mit kellene hozni a boltból, és elgondolkodom a nappali meg az éjszakai álmaikon.

Vajon nekik feltűnik-e, hogyan változnak napról napra, szinte észrevétlenül? Hogyan növekednek milliméterről milliméterre; hogyan fakul a hajuk színe, akár a vágyaik;

hogyan rövidülnek a gyerekek otthontartózkodásai, akár a nevetésük vagy Bolyhos kutya sétái.

Eltelt húsz év, mondták a lakóim, és úgy éreztem, ünnepnapom van. Hússzor gyújtottak csillagszórót a feldíszített fán, hússzor raktak fészket az udvaron a nyuszinak, ötször húsz születés- és névnap, számos baráti összejövetel, mulatság, játszós est, rokonlátogatás, megszámlálhatatlan hétvége és még számosabb hétköznap.

Ebben a húsz esztendőben az apa és az anya részben azért jártak el napközben otthonról, hogy végre egészen az övék legyek. Azt beszélték, havi 65-70 ezer forintot minden körülmények között fizetniük kellett, előteremteni, akár a föld alól is. Értem is dolgoztak hát. Ragaszkodnak hozzám! Ez meghatott.

Mindig elérzékenyülök, amikor először jár nálunk valaki, és ők azt mondják: itt lakunk, látod, ez az a ház, kerülj beljebb, meg azt, jó, hogy eljöttél hozzánk.

Ez a kedvenc dalom is, nagyon szeretem, amikor hallgatják, és a zenével együtt éneklik:

„Ami kinn, az van benn.
Ami fenn, az van lenn.
Ahogy élsz, annyit érsz,
ott van a válasz a szemedben.”

Az emeleti három szobám az évek alatt szép sorban elcsöndesült, megüresedett. Időnként hétvégén megint megtelik egyik-másik, néha egyszerre mind. Az a legnagyobb örömöm!

Remélem, nekik is lesz majd egyszer egy olyan házuk, amelyik ilyen nagyon várja őket.
Addig is, itt vagyok nekik én – jelzálog nélkül.

Boldog vagyok, amikor megjönnek, és azt mondják, hazaértünk.

(Nyitókép: Depositphotos)

Megosztás