hirdetés
2023. Február 08, Szerda
Aranka napja

Leölelni minden fájdalmat 2017-12-26 09:42:49 | Címkék: áhítat, karÁcsony, szenteste, nagyatád

Édesmama éveken keresztül minden reggel elnézett a kisajtó felé, hátha látja, ahogy belép a kiskapun. Elképzelte, ahogy ott áll, ő meg rohan, hogy megölelje, hogy leöleljen minden terhet, fáradtságot, fájdalmat.

Vendégszerzőnk, Gresa Lívia írása

Magányos karácsonyeste volt. Fiaim az édesapjuknál töltötték a szentestét. Mi már túl voltunk a vacsorán, férjem ledőlt pihenni, én meg picit keserű ízzel a számban néztem még az aktuális hollywoodi filmet. A fa ott ragyogott a sarokban, én pedig úgy éreztem magam,

mintha a Jóisten engem is a sarokba rakott volna.

Az elhatározásom gyorsan jött. Elmegyek! Akkor is átvágok az erdőn! Megígértem! Igen, megígértem nénjének, hogy ott leszek az éjféli misén. Velük. Talán anyuék is eljönnek. Bepakoltam a jól becsomagolt bejglit az autóba, melegen felöltöztem, még írtam férjemnek, hogy elmegyek a misére. Aztán indultam. Át az erdőn.

Szállingózott a hó. Amíg a falvakon át vezetett az út, béke költözött a szívembe. Karácsonyfák fényei ragyogtak az ablakokban, aztán ezek is ritkultak. Lassan közeledtem az erdőhöz. Vagy 30 km-t kell most levezetnem úgy, hogy teremtett lelket sem fogok látni, csak a sötét erdő összehajló ágait, és a képzeletem felvillanó rémképeit a sötét fatörzsek mögül. Félek, de most már elmegyek. Itt a bejgli is. El kell vinnem.

Az egyik lehajtónál 12 dámszarvas bóklászott bután, elvakítva a reflektortól. Meg kellett állnom, mert még nekem jönnek. Fújták a párát, ahogy lélegeztek, kissé kapkodva, zavarodottan, hatalmas lapátjaikkal kavarva a sűrű levegőt. Lassan indultak el, az árkon át haza, a fagyos éjszakába. Némelyik még megállt, felém fordította elegáns fejét, hosszasan benézett az autóba – mint aki nem érti, hogy mi keresnivalóm van ott – majd óvatos, kecses léptekkel leballagott az útról.

Próbáltam énekelni, hogy elűzzem a dermedtséget, aztán mégis a rádión keresgéltem. Valami régi, katonanóta szólt, recsegve, mintha a lemezre hópihék potyogtak volna, s most amiatt akadozna a tű. „Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat az édesanyám…”

Akkorát ütött a szívem hirtelen. Csillagos ég… ismerem ezt a nótát! Nagyapám énekelte.

Még régen, amikor még élt és erős volt, én meg ott ültem mellette a konyhaasztalnál, éreztem a vörösbor fanyar illatát, ami kilöttyent a viaszos vászonra… ujjammal szép kis köröket rajzoltam vele az asztalon…. Édespapa… Láttam magam előtt, láttam mosolygósnak, svájci sapkával a fején, vastag fekete keretes szemüvege mögött úgy ragyogott a szeme…. Bár itt lenne…

Aztán véget ért a nóta. A rádióban a Fővárosi Levéltár munkatársa kezdett beszélni a háborús karácsonyokról. Milyen volt még 1915-ben, vagy éppen a Donnál. Kezdett a szemem megtelni könnyel. Édespapa. Ő is ott volt. A Donnál. Hány karácsonyt töltött ott? Hadifogoly volt. A legutolsó szerelvénnyel engedték haza, 48-ban, karácsonykor.

Mennyit mesélt! Mindig a háborúról meg Oroszországról. Valahogy olyan derűsen, mintha egy nagy kaland lett volna. Végül is, vagy 2000 kilométerre volt otthonról. Aztán megsebesült, de hazatért, ez volt a lényeg. Ő túlélte, hazajött a gyerekekhez és édesmamához.

Valamikor összeszámoltam. 1939-ben megnősült, és abban az évben még be is kellett neki vonulni Nagyatádra, a laktanyába. Aztán Magyarország is belépett a háborúba, így már csak ritkán mehetett haza. Később jött a front, a hadifogság, a Don-kanyar, végül 1948-ban hazaért. 39-től 48-ig alig másfél évnyi időt volt otthon. Egyszer hetekig a szénapadláson rejtőzött, mert megszökött.

A gyerekeket is csak éjjel merte megnézni, amikor aludtak. Nehogy valakinek elárulják örömüket!

Hány karácsonyt töltött távol? Sokat. Ilyenkor csomagot küldött édesmama is. Egy kis hazait. A dióskifli rég kiszáradt, és átvette a szalonna szagát, de otthoni íz volt. A fényképek is megnedvesedtek a kis nájlon zacskóban. Egy-két szappan, borotvapenge, timsó – mert az mindenre jó – meg egy szépen írt levél. Otthonról.

Míg a levéltáros mesél, elképzelem édespapát a többiekkel, ahogy ott ülnek a barakkban egy kis fenyőág körül, és talán a Mennyből az angyalt éneklik. Ilyenkor még a háborúban is béke volt. Körbeadtak egy szál cigarettát, meg néhány kopott fényképet. Szenesre sült krumplit ettek. Lelkükben béke volt ezen az éjszakán,

arcukon pedig korommal keveredett az a pár könnycsepp, amit hiába igyekeztek letörölni, ne lássa más…

Lassan haladok, félek, nem érek oda a misére, de még tart a rádióműsor, és hosszú az erdei út. Az autóban meleg van, de gondolataim a távoli, fagyos Oroszországban járnak.

Hadifogság. Édesmama otthon volt az öreg papával meg a két gyerekkel. Amikor édespapát elvitték, attól kezdve ő minden nap várt. Várta az Imrét. Nem tehetett mást. Éveken keresztül minden reggel elnézett a kisajtó felé, hátha látja, ahogy belép a kiskapun. Nem jött, évekig nem jött. Pedig látta, elképzelte, ahogy ott áll, ő meg rohan, hogy megölelje, hogy leöleljen minden terhet, fáradtságot, fájdalmat. Majd holnap….

Aztán egyszer valaki hozta a hírt, hogy megjöttek, hogy elengedték őket, hogy már Vésén vannak, a Báthori Imre is köztük van. Édesmama magára tekerte a vastagabbik pelerint, és rohant toronyiránt, a mezőn, az erdőn át, egyenesen Vésére. Kifulladva ért oda, de elkésett. Imrééket, meg akik Varászló felé mentek, már hazavitte egy teherautó. Hej, Istenem! Most aztán futhatott hazafelé. Imre otthon, Annus meg a fagyban, hóban. Elkerülték egymást. Imre talán már ott áll a kisajtóban.

Hosszabb volt ez a hat kilométer vissza a mezőn át, mint az évek hosszú sora, amíg csak várta Anna, hogy végre meglássa Imrét a kiskapuban.

A szomorkás hegedűszó újabb emléket hoz elő… „Édesanyám, de messzire mentem, Szürkésfehér cipót, de rég ettem, A búzában, de rég vágtam rendet, Azt sem tudom, látom-e még kendet?”

Emlékszem, egyik Imre-napon a legidősebb unoka, a Kisilonka nem lehetett itthon, mert éppen Szentpéterváron tanult. Hosszú levelet írt édespapának a névnapjára, amit ő időben meg is kapott. Édespapa a vacsora után csendet parancsolt, elővette a levelet, és mindnyájunknak felolvasta. Különös este volt. Tudom, hogy édespapának nagy ajándék volt ez a levél, nem csak azért, mert ő is járt Oroszországban, hanem, mert az a levél a szeretetről szólt, az összetartozásról, a közelségről, még ha sok-sok kilométer választ is el bennünket. Büszkék voltunk. Tudom, hogy mindannyian.

Büszkék voltunk arra, hogy ehhez a családhoz tartozunk.

Amikor aztán még az év decemberében Kisilonka hazajött, édespapa fenyőágat vitt neki, azzal köszöntötte a messziről érkezőt. Talán csak ő értette igazán, hogy miért volt a kis fenyőág a kezében. Amikor 48-ban hazatért a hadifogságból, Oroszországból – igaz, ő marhavagonban –, december volt. Akkor is. Egy kis fenyőfát hozott a gyerekeknek. A béke üzenetét. Aláaknázott területről hozta, de abban az estében már nem történhetett semmi baj. Hazajöhetett. Otthon volt. Hazahozta a hite, a végtelen hite és a család szeretete.

A fák ágai ritkultak, már láttam a falu fényeit. A templom melletti parkoló tele volt. Még tartott a betlehemes játék, amikor beértem. Szorosabbra fogtam a kabátom, és leültem egy hátsó padba. A lelkem még messze járt.

A szenteltvíz végigcsorgott az ujjamon. Egy kis kört rajzoltam vele a padra, aztán letöröltem.

A család csak áldozáskor vette észre, hogy ott vagyok. Nénje megsimogatta az arcom, ahogy szokta, majd halkan odasúgta: – Hát, eljöttél! Te vagy az én karácsonyi ajándékom, Angyalom!

"Nézz, uram, a hátad mögé is..." - A képgaléria megtekintéséhez kattintson a képre!

Vissza az előző oldalra