Mégsem kibic Szerző: Makkos Péter | 2022-01-30 10:05:00 | Címkék: sztrájk, pedagógus, oktatás, nagyatád

Gondoltam, kibicként is érdemes hozzászólni a pedagógussztrájk kérdéséhez, annak szervezése körüli - mondjuk úgy - a dolog lényegéről a figyelmet szándékosan elterelő, hazug állítások kiszűrése érdekében. Vélemény.

Olyan ez, mint amikor egy szimfonikus zenekar – tegyük fel, nem tökéletes, de ilyen kultúréhes közeg számára mégiscsak fontos - játéka közben többen elkezdenének szilveszteri trombitákkal ordenáré módon tülkölni. De kik azok a többen? Mondjuk, épp az eseménynek otthont adók, a nézők, szervezők egy része, talán még a zenekarból is páran, egyszerűbben: mi, emberek. Tülkölnek, tülkölünk, és a valódi előadásból már semmi nem hallatszik.

Kampány. A pedagógussztrájk egy kampány, tülkölik néhányan. Ezeknek semmi nem elég, pedig egész nyáron nem dolgoznak, tülkölik mások. Mind komcsi, libsi, aki sztrájkol, tülköli a leghangosabb. És vannak, akik ülnek egyre kétségbeesettebben, az idegtépő hangoktól meg-megrezdülő arccal vagy épp egymás fülébe súgva, hogy: te, ez most melyik darab is?

Úgy döntök, kimegyek a koncertteremből kicsit. Odakinn, ha csönd nincs is, mert a ricsaj eléggé kihallatszik, de annyira már nem zavaró, hogy ne jusson eszembe, mit is kellett volna igazából hallanom. Ááá, meg is van! Ez és ez a zenekar.. Már hallottam. Csak más volt a darab. Nem is olyan régen. Kicsit ugyan hamis volt, sőt, volt olyan szólam, ami kimaradt – hogy miért, azt inkább ne firtassuk - , de legalább volt.

Akkor elgondolkoztam, mitől hamis a játék. Nem tudják behangolni a hangszereket? Arra csak később gondoltam, hogy behangolhatatlanok a hangszerek. Hogy a karmester igazából csak statiszta. A zenészek arcára mégis kiült a küzdelem, a koncentráció, az izzadság. A darab végén pedig: elszórtan taps, néhány ízléstelen bekiabálás, de leginkább érdektelenség. Ugye emlékeznek? Nem? Akkor mondom: Nemzeti Alaptanterv. Így sem? Hát az szomorú.

Igen, szomorú az érdektelenség, szomorú a cselekvésképtelenség. Nem a zenészekről beszélek, hanem rólunk, a nézőkről. Emberekről: az ácsról, a portásról, a nővérkéről, a segédmunkásról, a nyugdíjasról, mindenkiről, rólunk. Mert nekünk is követelnünk kellene, hogy a zenészek igenis kapjanak rendes hangszert és gázsit. Mert muzsikát szeretnénk hallani.

Az ország oktatásában mindenki kivétel nélkül érintett. És mi mégis csöndben végignézzük a kizsigerelését. Csak néhány példa: arányaiban, tartalmában, felépítésében is elhibázott alaptanterv; gyerekek túlterhelése a valódi, örömmel tanulás rovására; fölösleges túladminisztrálás oktatás helyett; szabad tankönyvválasztás megszüntetése; megalázóan alacsony pedagógusbérek; még annál is megalázóbb megítélése a pedagógus társadalomnak, akiknek egyébként még túlórapénz sem jár; irdatlan összevonások a gazdaságosság jegyében a gyerekek egyéni fejlődésének rovására és mindezeknek következménye: a pedagógushiány. Mert ki akar ilyen bérezésért vezényszóra cselekedni? Cselekedni?! Tanítani! Értik ezt? Vezényszóra tanítani! Már ez, önmagában morbid. Hogy összetévesztik az oktatást a hadsereggel. Megmondják a pedagógusnak, hogy mit, miből és mennyit „taníthat”. Mi köze ennek a valódi oktatáshoz? Ez Madách falansztere. Tudják azt, hogy egy pedagógus oktatást érintő nyilatkozatot csak az illetékes tankerület beleegyezésével tehet? Hát hol élünk? És most már ott tartunk, hogy egy pedagógusnak szinte minden lehetősége megszűnik a saját és a gyerekeink érdekeinek képviseletére. Persze, hogy ebből a pályakezdő, sőt a pályaválasztó sem kér!

Most visszamegyek a koncertterembe, és mindenkit arra szeretnék kérni, hogy tegye le a trombitát, hallgassuk egy kicsit az előadást, hangolódjunk rá, és a hiányzó szólamot pótoljuk ki a saját kórusunk hangjával! Mindannyiunk hangja emberhang, egy hangszer, amit még „szabadon” használhatunk. Tegyük meg, amíg lehet, amíg van értelme!

Vissza az előző oldalra