hirdetés
2019. November 12, Kedd
Jónás, Renátó napja

Szentté válni egy cinikus világban - gondolatok mindenszentekkor Szerző: Herr Dávid | 2019-11-03 23:31:50 | Címkék: szent, halottak napja, mindenszentek, nagyatád

Gyertyagyújtás és koszorú - így ápoljuk szeretteink emlékét mindenszentekkor és halottak napján. Sokaknál talán itt ki is merült az ájtatosság fogalma. Mi többet tehetünk a megdicsőült és a tisztítótűzben lévő lelkekért?

Gyerekként nagyon szerettem mindenszentek napját. Persze csak amolyan gyermekien egyszerű élmények miatt. A fények ragadtak meg emlékeimben a legjobban, és a mai napig a sírokon pislákoló arany és vörös lángok látványa miatt egyfajta melegséget élek meg a temetőkben mindenszentek és halottak napján.

Mikor szüleim magyarázták a gyertyák gyújtásakor, hogy ezt most a dédipapa emlékéért tesszük, akit személyesen nem ismertem, egy mesehős képe elevenedett meg a fejemben – mesehős úgy, mint akit csak a történetekből ismerhetek. Történetek, melyek másoknak emlékek. Egy eltávozott lélek lenyomatai az árnyékvilágban.

Ahogy idősödtem, végül nekem is szembe kellett néznem az elmúlás gondolatával. Hiszen ma már én is kijárok olyan sírokhoz, akikben olyanok pihennek, akiket ismertem életükben. És így emléküket és örökségük egy részét én is továbbviszem és ápolom. Történetüket elmesélem.

Mindenszentek az egyik legmagasztosabb ünnepünk. A keresztény hagyományok szerint november első napján emlékezünk meg a mennybe jutott, megdicsőült lelkekről. A szentekről. Halottak napján pedig a még tisztítótűzben lévő lelkekért gyújtunk gyertyát. Összességében tehát elhunyt hozzátartozóinkra emlékezünk ezen a két napon, értük lobognak a fények, a csillagos ég tükörképévé válnak a temetők.

S bármennyire is magasztosak ilyenkor a fényárban ragyogó sírboltok, ez a fényár végső soron csupán külsőség. Krizantémok, koszorúk és mécsesek – ugyanolyan kötelező ünnepi kellékek, mint karácsonykor a fenyőfa. Legyenek bármennyire is fontosak ezek a kellékek, nem szabad belesnünk a külcsínek felértékelésnek csapdájába. Gyertyagyújtással adózni valaki emlékének, bár szép gesztus, de önmagában kevés.

A keresztény tanok szerint szeretteink lelke tovább él az örökkévalóságban. A megdicsőülteket, a szenteket pedig gyakran szólítjuk: segítségüket, közbenjárásukat kérjük céljaink elérésében. Ezek a lelkek már egyek az isteni fénnyel, és céljuk, hogy mi is eljussunk oda. Így tehát véleményem szerint a legjobb módja mindenszentek és halottak napján a megemlékezésnek: törekedni a szentté válásra. Hisz ők is ezt kívánják tőlünk, nekünk.

Szentek nem csak azok, akiket glóriával a fejük körül ábrázolnak a templomok oltárfestményein. A szentek köztünk is élnek, ők azok a mindig reménykedő, az emberi jóságban bízó, türelmes emberek, akik bár csalódnak, de nem keményednek meg, akiktől elvesznek, és mégis mindig önzetlenül adnak, akik sokat nélkülöznek, mégsem irigyek vagy kívánnak másnak rosszat, akik vétkeznek, de mindig törekednek.

Sok súlyos sebből vérzik a mai világunk. Értékrendjeink sokszor míves maszkok csupán, melyek önzőséget, cinikusságot és közönyt takarnak. Hányszor tapasztaljuk környezetünkben a kárörömöt, hányan gondoljuk azt, hogy jogosan gerjedünk haragra, hányan verjük a mellkasunkat, amikor más kapja azt, ami szerintünk nekünk járna?

Kevés a türelem, kevés az elfogadás, kevés az alázat. Könnyűszerrel gondoljuk magunkat különbnek, és felejtjük el, hogy embertársaink ugyanúgy küzdő, aggódó, hibázó, sokszor elvakult személyek. Amelyek mi is vagyunk. Ennek a torz gondolkodásnak az egyik legjobb példája, amikor már azt az embert is megszólják, aki a koldusnak aprót ad, merthogy „Úgyis piára költi, nem ételre.” Lám, már cinikusak és kételkedők vagyunk mások szenvedését illetően is, és egyenesen megvetjük azt, aki vakon próbál segíteni. Csírájában fojtjuk el a jóindulatot.

Emlékezzünk meg szeretteinkre oly módon, hogy ne a halottainkat sirassuk, hanem bánjunk jobban az élőkkel. Emlékezzük szentjeinkre akképpen, hogy kérjük a közbenjárásukat saját magunk szentté válásához. És ez nem nehéz feladat! Hagyjuk el a közönyt, hagyjuk el a rossz indulatot, hagyjuk el haragot és a rosszallást – helyette forduljunk egymáshoz több kedvességgel, türelemmel és megértéssel. Aki így tesz, fény lesz az éjszakában, mely másokra is ráragyog. Ferenc pápa szerint is a szentek köztünk élnek, ahogy arról 2017. június 21-ei katekézisében is elmélkedett:

És a nehéz időszakokban bátran fel kell emelnünk szemünket az égre, arra a számtalan keresztényre kell gondolnunk, akik megpróbáltatásokon mentek keresztül, s mégis tisztán őrizték meg keresztségi ruhájukat: kimosták azt a Bárány vérében (vö. Jel 7,14), így mondja a Jelenések könyve. Isten sosem hagy el minket: valahányszor szükségünk van rá, eljön egyik angyala, hogy megvigasztaljon és erőst öntsön belénk. Olykor emberi arccal és szívvel rendelkező „angyalok”, mert Isten szentjei mindig itt vannak, elrejtőzve közöttünk. Nehéz ezt megérteni és elképzelni, de a szentek jelen vannak életünkben. És amikor valaki segítségül hív egy szent férfit vagy nőt, az épp azért lehetséges, mert a közelünkben vannak. […]

[…] Történelmünknek „misztikusokra” van szüksége: olyan emberekre, akik elutasítanak minden uralomgyakorlást, akik a tevékeny szeretetre és a testvériségre törekszenek. Olyan férfiakra és nőkre, akik úgy élnek, hogy szenvedést is elfogadnak, mert segítenek mások terheit hordozni. Ilyen férfiak és nők nélkül azonban a világ reménytelen lenne. Ezért azt kívánom nektek ― és magamnak is ―, hogy az Úr adja meg nekünk azt a reményt, hogy szentek lehetünk.

Mindenszentek és halottak napja alkalmából tehát a gyertyagyújtás és az ima elmondása után forduljunk az élők felé! Embertársaimnak kívánom a törekvés magjait!

Vissza az előző oldalra