hirdetés
2023. Február 08, Szerda
Aranka napja

Szép karácsonyi történet a húgomnak Szerző: Gresa Lívia | 2017-12-24 15:17:13 | Címkék: áhítat, karÁcsony, betlehemi láng, nagyatád

Eme régi, még a barátnője nagymamájától sokat hallott, ideillő mondattal igyekezett lezárni a tragikus fordulatot: "Azt hiszem, elszúrtam az áhítatot!" A könnyem csorgott a nevetéstől, hangtalanul rázkódott a vállunk.

Vendégszerzőnk, Gresa Lívia írása

Szép volt ez a karácsony is. A gyerekekkel, mamával, papával. Gyertyát gyújtottunk és énekeltünk. A picik ragyogó arccal bontották a csomagokat. Gyermekzsivaj töltötte be a házat. 

Éjféli misére csak a mama és a papa ment. Nekünk az már nagyon későn volt. Elálmosodtak a fiaim is. Minden ajándékot kibontottak, szétszórták a papírokat, narancshéj hevert a fotel alatt. Sokáig néztem őket, ahogy alszanak.

Húgomékat csak másnapra vártuk. Messziről jöttek, Ausztriából. Igazi ünnep volt, ha ők is megérkeztek. Ajándékaikat a fa alá raktuk, és úgy vártam, hogy legalább ebédre itt legyenek.


Aztán megérkeztek. Fiaim határtalan örömmel rohantak eléjük, mutatták az új játékokat, és még nagyobb kíváncsisággal és türelmetlenséggel várták, hogy Tántiék Jézuskája mit hozott.

Sok szép ajándékot, kedves dolgot kaptunk, de mind között a legnagyobb ajándék mégis a kis láng volt. A „Betlehemi láng”, egyenesen Betlehemből, a Szent Család városából.

Felfoghatatlan érzés volt. Amikor az asztalra letették a zárt üvegmécsest, úgy álltuk körül, mint életünk nagy ajándékát. Hálával volt tele a lelkem ezért a csöppnyi, törékeny, elmúló, védtelen fénysugárért.

A mécses forró volt, testvérem meg fáradt. Hosszú utat tett meg, de mi mindent hallani akartunk. Az anyósa ment el a templomba, onnan hozta el kis mécsestartóban a lángot, amelyet vonattal szállítottak végig Európán egyenesen Betlehemből, hogy vigyék a hírt, hirdessék az örömet, a kis Jézus megszületett. Nem volt még szebb ajándék az otthonunkban, nem járta még át nagyobb melegség a szívünket, mint azon a napon.

Egy ekkora ajándékot nem tarthat meg magának az ember. Gyertyákat gyújtottunk. A házban fellelhető összes gyertya égett, megsokszorozva a kis láng életét.

Aztán elkezdődött a telefonálás. Ki ide, ki oda, újságoltuk nagy örömmel, hogy itt van a betlehemi láng, jöjjenek, vigyék. És jöttek és vitték. Hála telt szívvel, könnyektől ragyogó arccal..

A templomba is elvitték, ott égett az oltáron, a kis betlehem mellett. A hír gyorsan terjedt. A szentmisén, mintha valóban maga Jézus lett volna jelen a legszebb, arany mécsestartóban. Így érezhették, mert sokan eljöttek. A plébános áhítattal beszélt a „Betlehemi csodáról”, amely most olyan kézzelfoghatóan jelen volt a szent szertartáson. A hívek otthonról hoztak gyertyákat, petróleum lámpát, mert vinni kell a hitet haza is. Áldozáskor, akik elmentek húgom mellett, mind megérintették egy kicsit a vállát, a kezét, könnyes szemmel rebegtek hálás köszönetet az „ajándékhozóknak”. A szentmise végén még sokan ott maradtak, hallani akarták a történetet, a hosszú utat, ahogyan a „Láng” elindult Betlehemből, és megérkezett egy poros, kis, vidéki falucska apró templomába.

Mariska nénik és Jóska bácsik ráztak kezet sógorommal és húgommal, nem győzték törölgetni könnyeiket, majd elindultak, talpuk alatt a ropogó hóval hazafelé, hogy a karácsonyi ebéd mellett ők is elmesélhessék, vannak még csodák.

Nagy hó volt ezen a karácsonyon, igazi fehér karácsony. Soha szebbet nem kívántunk. A forró leves, a finom ételek aztán kijózanítottak bennünket. Márti sokat mesélt, hogyan hozták a mécsest, félig lehúzott ablakkal az autóban, mert egy hét órás út alatt bizony ekkora kis gyertya is elhasználja az oxigént. Kétóránként új mécsest gyújtottak a régiről, mert addig bírta volna röpke élete. Így mentették át Magyarországra, hozzánk.

Amikor aztán leteltek az ünnepek, húgomék visszautaztak. A mécses nálunk maradt, mi meg csak egy kis hazai ezzel-azzal próbáltuk meghálálni „anyóséknak” Magyarországról, hogy gondoltak ránk, és örömet szereztek.

A gyertya még sokáig élt. Anyu a legnagyobb, legvastagabb gyertyákat gyújtotta meg vele, így ott éghetett a portálban, az ablakban kitartóan, szerény kis fényével bevilágítva elérzékenyült arcunkat.

Sok idő eltelt, talán egy fél év, mire vizsgáznom kellett menni Ausztriába. Szerencsém volt, sikerült, meg hazafelé a húgom eljött velem, így nem kellett magányosan a hosszú úton vezetnem. Valahol a határ előtt megálltunk egy benzinkútnál tankolni. Ekkora utat nem lehet csak úgy, egyvégtében végigvezetni. Húgommal egyébként különösen jó volt utazni. Beszélt egész úton, meg én is, egy pillanatra nem állt meg a gondolat, nevettünk, hogy majd a könnyünk folyt, és így pillanatok alatt elrepült az idő.

Szóval, itt a benzinkútnál tankolás után mentünk fizetni. Épp a jégkrémeket bámultam erősen sóvárogva, mikor Márti különös dolgot pottyantott ki eszénél picit előrébb járó szájából:

„Pont ennél a benzinkútnál kértem tüzet, hogy meggyújthassam a betlehemi mécsest..”

Ezt vastag betűvel kellett volna írnom…

Azt hiszem, észrevette megnyúlt képemet nézve, ahogy felé fordultam szinte kérdőjellé görnyedve, hogy valami olyat mondott, amit talán nem nekem kellett volna.

A „micsodát gyújtottál te meg a benzinkúton?” kérdés helyett, azt hiszem, csak valami makogó kerregést bírtam kierőltetni magamból. Mártikám enyhén félrebiccentett fejét lehajtva, lassú kézmozdulattal megtörölte homlokát, rám csak a szeme sarkából nézve – kitörő röhögését igyekezve visszafojtani – állt mellettem. Aztán eme régi, még a barátnője nagymamájától sokat hallott, ideillő mondattal igyekezett lezárni a tragikus fordulatot: „Azt hiszem, elszúrtam az áhítatot!”

A könnyem csorgott a nevetéstől, hangtalanul rázkódott a vállunk. Görcsösen kapaszkodtunk a jégkrémes pultba, igyekezvén a fel-feltörő, beazonosítatlan hangokat valahogy elnyomni.

Eltartott egy ideig, mire magamhoz tértem ebből a nem várt révületből. Márti is összeszedte magát, bűnbánóan nézett rám és elkezdett mesélni.

„Jaj, Lucikám – így szólított, ha valami nagyon nagy érzelmi reakciót próbált szavakba önteni – megesküdtünk a Harryval, hogy soha nem mondjuk el, de én egy akkora ökör vagyok, mert mindig jár a szám, meg isten bizony, úgy vigyáztunk rá, hogy el ne aludjon, de még Kufsteinig sem értünk el, máris kialudt a láng.

Harry azt mondta, hogy már ne is gyújtsuk meg, majd ráérünk a határnál, úgyis annyi gondunk volt vele. Hát így is maradtunk. Megkönnyebbültünk, hogy a határig nyugodtan felhúzhatjuk az autó ablakát. Nem volt ez mellékes szempont, mivel kinn volt vagy mínusz 10 fok.”

Tehát húgom csak mesélt, mesélt. Hazáig már nem is jutottam szóhoz, de nem is volt rá szükség. A határtól hazáig tartó „gyertyaláng-kálvária” tökéletesen lekötötte a figyelmemet és a rekeszizmomat.

„Tudod, Lucikám, nekem legalább két óránként vécére kellett mennem, mert sokat ittam, úgyhogy alig bírtam ki, hogy ideérjünk ehhez a benzinkúthoz. Kezemben az ezüstszínű, üvegfalú mécsessel, mint egy viharlámpával csörtettem be a shop-ba, s rögtön meg is kérdeztem, hogy hol találom a mosdót. Ja, és még magasra tartva a mécsest, tüzet is kértem a lámpásomba. Mire a benzinkutas rezignált arccal csak ennyit felelt:

- No, de kisasszony, nálunk a mosdóban be van kötve a villany!”

A hazafelé tartó maradék útjukat aztán el lehet képzelni. Forró mécses, lötyögő viasz, apró égési sérülések, félig lehúzott ablak – megelőzve az oxigénhiányt – aligha mondható, de kulturált káromkodások, és a karácsonyi lelkület minimumra csökkent malasztja…

Nagyjából ennyi.

Aztán itthon átszellemült arccal átadták a „Betlehemi lángot”, mint valami olimpiai lángot, mert ők már megfutották vele, mondjuk úgy, a rájuk eső részt. Ennyi tellett tőlük, de ez nagy dolog volt.

Biztosan furcsa, amit most leírok, de függetlenül attól, hogy soha nem éreztem az igazi „Betlehemi láng” füstjét, hogy soha nem éreztem melegét, nekem ez a kis gyertyaláng szent volt. Ez a kicsi láng a szép, kis ezüst mécsestartó üvegfala mögött, nekünk örömet hozott, békét, szeretetet.

Ennek a pici, benzinkútnál „vetkőző nős” öngyújtóval gyújtott lángocskának apró sugara sok tekintetbe varázsolt könnyet, és sok szívbe adta át a remény melegét. Hálás vagyok érte most is.

Mit mondhatnék még?

Idén is kezembe került az ezüst mécsestartó. Mosolyogtam kicsit, aztán letöröltem róla a port. Ki tudja, hova kerül még… Isten útjai kifürkészhetetlenek.

 

Gresa Lívia

2005.

 

Utóirat: Ja, és én is szent esküt tettem, hogy senkinek sem mesélem el...

Vissza az előző oldalra