Ha már senki nem maradt
Ma, a szociális munka napján, illik megköszönni mindazt, amit a társadalom a szociális ágazatban dolgozóktól kap. Bár, ez nem igaz, mert nem ma illik megköszönni, hanem az év minden napján.
Néha elég egy kedves szó, vagy az odafigyelés. A szeretet. Az odaadás. A hallgatás. Sokaknak (túl sokaknak) ezekből semmi nem jut, csak a mindennapok küzdelmei, legtöbbször önmagukkal. Az idősek, ahogy küzdenek a világgal, mindennel, ami valaha természetes volt, az egyre nehezebbé válik, esetenként lehetetlenné. Mindezt átélni elképzelhetetlen, de ott lenni azok életében, akik ezt átélik, szintén nem könnyű. A valaha volt erős kezek hétről hétre gyengülnek, a szemekből kikopik a fény, a múló idő egyre mélyülő árkokat barázdál a korábban egészségtől kicsattanó arcokba.
Vagy egy gyermek, aki nem tudja mi az a szeretet. Akire nem figyelnek oda, aki szólna, de nincs kihez, aztán már nem is akar szólni, mert felesleges. Aki úgy lesz fiatal, aztán felnőtt, hogy soha nem tapasztalta meg a feltétel nélküli, megérdemelt szeretet.
Vagy, egy felnőtt, akinek akármilyen, rajta kívül álló okból, összeomlott az élete. Nincstelenné vált, kilátástalanná, és napról napra növekszik benne a feleslegesség érzése.
Ismerős (túlságosan ismerős mindnyájunknak) mindez. Sokszor (túl sokszor) mégsem tudunk segíteni. Mert nem vagyunk rá képesek, nem vagyunk rá alkalmasak, vagy mi is azt érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk.
Mindezekkel egy szociális munkás minden nap, minden órában, az év minden napján szembesül. Honnan az a rengeteg erő, amiből táplálkoznak? Honnan erednek a mosolyok, azokban a helyzetekben, amikor nyilvánvalóan nekik is sírni volna jó?
Néha úgy tűnik (bár egyre többször tűnik úgy), hogy a világ a vesztébe rohan. Van egy része, ami a tökéletességet mutatja, ami nem tűri el, hogy ne legyen valami szép. Ami nem tűri el, hogy a mindennapokban egy pillanatra is meginogjunk azoknak a dolgoknak kapcsán, amit a világ egy része helyesnek igyekszik láttatni. De emellett van egy másik világ is, ahol szegények, elesettek, magatehetetlenek, bántalmazottak, kihasználtak, megszomorítottak és megalázottak élnek. Ők nem megfelelni akarnak a filterekkel tökéletesített világnak, hanem emberhez méltóan élni.
Nekik nem marad más, mint a szociális munkások. Akik arra áldozták fel az életüket, hogy segítenek rajtuk. Akik nem várnak el semmit cserébe, akik láthatatlan hősei a társadalomnak. Vagy mondhatni, motorjai, hisz nélkülük az elesetteket, a magatehetetleneket, azokat, akik nem tudnak már magukról gondoskodni, végleg elveszítjük.
Becsüljük meg őket, hisz gondoskodnak azokról, akikről mi már nem tudunk, segítenek azokon, akikről már mindenki lemondott. Becsüljük meg őket, mert bármikor hozhatja úgy az élet, hogy szükségünk lesz egy kedves szóra, az odafigyelésre, a szeretetre, az odaadásra. Vagy csak arra, hogy valaki meghallgasson bennünket.
