Ötvennégy

Ötvennegyedik születésnapját ünnepli ma a város. Vagyis, a város ötvennegyedik születésnapját ünnepeljük. Az otthonunkét. 

Nincs másik otthonunk. Élni lehet máshol, de ha becsukjuk a szemünket és az otthonra gondolunk, akkor nekünk, akik itt születtünk, itt nőttünk fel, mindig Nagyatád fog eszünkbe jutni. Mert az otthon egy gondolat, amit a Széchenyi park gesztenyefái alatt gondoltunk egy padon, emlékezés arra, amit gyerekkorunkban átéltünk, egy különösen szép nyári délután a Rinya partján vagy az erdő fái között, egy csetlő-botló első szerelem az iskolaudvaron, a nyitott ablakon beszivárgó virágillatú tavaszi hajnal. Hangok, fények, illatok és szagok keveréke.

Képekké kimerevített pillanatok, amiket magunkkal viszünk, bárhol is legyünk a világban. Szavak, amiket lehet, hogy párszáz kilométerre már senki nem ért meg, dallamok, amiket a sparhelt melegénél dúdolt a nagyanyánk, miközben készült az ebéd. Érzések, amik felszínre törnek, amikor meglátjuk a távolból a kórházat, a templomot, a tízemeleteseket.

Ahova születünk, oda vagyunk kötve egész életünkben. Megtagadhatjuk, kibeszélhetjük, bánthatjuk, sorolhatjuk, hogy miként lehetne másképp, de ez nem vezet sehova. Ami vezet valahova, az a tenni akarás és a szándék a jóra. De ez azok nélkül, akik az otthonuknak tekintik ezt a helyet, nem megy. A mi felelősségünk is, hogy a gyerekeink ötven év múlva, ha az otthonra gondolnak, akkor Nagyatád jusson eszükbe. Ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Diófát sem azért ültetünk, hogy nekünk adjon árnyat, hanem azért, hogy a gyermekeink, az unokáink élvezhessék a termését és az árnyékát. Azonban ahhoz, hogy a jövő ne tehessen szemrehányást, a jelenben kell dolgoznunk azon, hogy a lehető legszebb emlékeket teremtsük meg az utánunk következőknek.

Ma ünnepeljük a város napját. Az ötvennegyediket. Isten éltessen, Nagyatád!