A varázslatok éjjele jön!
Az év legrövidebb éjszakája a mai. A nyári napfordulón, illetve Szent Iván éjjelén ősi szerelem- és bőségvarázslatokat űztek. Nagyatádon is lesz tűzugrás a hétvégén.
A nyári napforduló mindenhol a fény és a Nap diadalának az örömünnepe. Csillagászati értelemben ekkor kezdődik a nyár. A Nap ilyenkor éri el legmagasabb pontját az égen.
A június régi magyar neve Szent Iván hava. A népszokások szerint megtartották a nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását, azaz népies nevén a lobogózást. A tüzet körülálló asszonyok illatos füveket és virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel.
A nyári napforduló és Szent Iván napja ma már nem esik egybe: ennek a tropikus időszámítás (a Földhöz viszonyított Napállás) és a tényleges naptár közti eltérés, valamint a naptárreform az oka. Így ma 21-ére esik a napforduló, ami régen 24-én volt.
A szombati nagyatádi programokat itt találja. A kaszói kínálatot pedig itt.
Somogyban Szent Ivánnak jelentős kultusza volt, írja dr. Király Lajos. Egyebek között Taranyban, Barcson és Zákányban is szenteltek templomot a tiszteletére. A taranyi vendek szentiváni szokásairól azt írja a tanár úr:
A Nagyatád melletti Taranynak a lakossága szlovén (vend) eredetű, az ő Szent Iván-napi szokásaikat Gönczi Ferenc gyűjtötte össze. Az ünnep alkalmával a falu népe kiment a határba, de a kifelé vezető utakon és a Rinya-hídon már megkezdődött a „csóválás”: 25–30 cm nyírfakérget húztak egy botra, ezt meggyújtották és magasra dobták. A hajítás pillanatában azt kiabálták: „Szent Iván tüzet gyújt! (Sveti Ivan krein nalage!)” A gyülekező asszonyok a csóválás közben vendül a lorettói litániát és a Szent Iván énekét énekelték. Az ünnep végén a többé-kevésbé elégett nyírfacsóvákat az asszonyok összeszedték, hazavitték, és a káposztapalánták közé tűzdelték, hogy a már fejbeboruló káposztáknak a „szem ne ártson”. Gönczi szerint Taranyban a szokás az 1920-as években szűnt meg, állítólag a csendőrség tiltotta be. Utána már csak szórványosan gyakorolták.
„Vízvár és Bolhó községekben kint a határban tüzet raktak, és kólóztak körülötte. Külön szentiváni énekeik voltak. A fiúgyerekek itt is szalmacsóvát, kérget gyújtottak, Bolhón a meggyfakéreg neve lila volt, ezt csóválták a fejük felett. A határból visszafelé menet a fiúk a tűzcsóváikkal mentek elöl, mögöttük a falu népe. A falu végén megvárták, míg minden kéreg elégett. A horvát nemzetiségi vidéken az ünnep táján általános volt a kólózás: Vízváron, Bolhón hajnalban ünneplős kislányok jártak házról házra kólót énekelve, tarka virágokból, zöld növényekből font koszorú volt a fejükön, menyasszonyi fátyollal voltak letakarva, és Lado-lado-ra járták a kólót.
A szokás legújabb és legteljesebb leírását Szőke József adta a Szent Iván-napi tűzgyújtás Berzencén c. tanulmányában. Ebben a faluban az utolsó tűzugrásokra az 1940-es években került sor, bár van adat a hagyomány 1959. évi fölélesztéséről is. Az ünnep előestéjén az asszonyok kötényükben rőzsét, gallyat, forgácsot visznek a tűzrakó helyre. „A tűzrakást és gyújtást általában az asszonyok végezték. Közben megjelentek a fiatalabb és idősebb férfiak is, akik az eseményeket tisztes távolból figyelték, s pikáns közbekiáltásokkal tarkították az asszonyok énekét.” Itt is a „Na Ivansko na vecserje …” kezdetű éneket éneklik. „Általában egy idősebb asszony gyújtotta meg a tüzet. Az ének befejeztével a lányok, asszonyok és az addig bámészkodó kisebb gyerekek szabálytalan elhelyezkedésben leültek, leguggoltak, illetve letérdeltek a tűz köré, és imádkozni kezdtek…” A litánia-szerű imádkozás tulajdonképpen könyörgés volt, hogy a földnek bő termése legyen. Az egyházi énekek és világi (kólószerű) énekek, táncok után került sor a parázsló tűz átugrására. A lányok kiléptek a táncból, és átugrották a tüzet. „A másik oldalon a legények csalánnal és tüskés bogánccsal nógatták újabb ugrásra a mezítelen lábú (és többnyire bugyi nélküli) lányokat, asszonyokat.” A férfiak csak viccből ugrottak, például csizmával a parázs közepébe. „A berzencei öregek szerint aki a tüzet átugorja, nem lesz beteg, a mezítláb járástól keletkezett törések és repedések eltűnnek a talpáról. Új erőre kap, és olyan ügyesen végzi a nyári és őszi munkákat, amilyen ügyesen ugorja át a tüzet.” Itt is élt az a hiedelem, hogy az elhamvadt kanócokat hazavitték, a káposztásba szúrták le, hogy azt elkerüljék a férgek. Az eresz alá dugott kanóc pedig a tűzvésztől, a villámcsapástól védte meg a házat.
Berzencén is szokás volt a „ladaricák” járása: Néhány asszony, fején vékával, sorra járta a házakat. Horvátul a „haj, lado, lado …” refrénű énekkel kalácsot, jó termést, jó bort, léleküdvösséget kértek istentől a ház népe számára.
