„Én voltam a kórházban az első sikertörténet” – egy hónapig altatták a covid-intenzíven

Egy fekete-fehér világban élt, mint a Mátrixban, menekülni akart. Majd elkezdett színesben álmodni, bejárta a világot. Amikor felébresztették, németül kezdett beszélni. 20 kilót fogyott, de túlélte. 40-ből másodmagával.

Amikor ébredeztem, rettenetesnek éreztem a helyzetet, szörnyen kiszolgáltatott voltam, mindig az a kérdés merült föl bennem, mit követettem el az életemben, hogy ez sújtson engem. Csak azt mondhatom, senki ne vegye félvállról ezt a betegséget, azokra hallgassanak, akik keresztül estek rajta! A legnagyobb ellenségemnek sem kívánom – összegzi élete legmegrázóbb hónapjait Marika.

28 nap kómában

28 napig altatták a szekszárdi kórház súlyos Covid-betegeket ellátó intenzív részlegén. Marika (a nevét megváltoztattuk) 74 éves, régóta nyugdíjas, korábban könyvesboltban dolgozott az egyik somogyi városban.

2020 szeptemberében kezdődött számára a rémálom. A koronavírust az unokahúga vitte haza az iskolából, az egész családon végigment. Neki kezdetben nem voltak súlyos tünetei: fájt a torka, gyengébb volt, elfeküdt. Arra viszont már alig emlékszik, hogy a lánya hazajött a hónap végén a születésnapjára. Ő hívta fel a háziorvost, így került a városi kórház sürgősségi osztályára, onnan az infektológiára, ahol megállapították, hogy covidos és tüdőgyulladása van. Másfél nap múlva Szekszárdra szállították mentővel (akkor azt a kórházat jelölték ki a Dél-Dunántúl elsődleges Covid-ellátó kórházává). A súlyos Covid-betegeket ellátó intenzív osztályra került.

A Mátrixban bolyongott

Egész nap egy másik világban bolyongtam a kómában, olyan volt, mint a Mátrix. Szkafanderes alakok mászkáltak benne, minden szürke és fekete volt. Állandóan menekülni akartam ebből a világból, azt éreztem, korlátoznak mindenben. Az emberek is mintha robotok lettek volna. Nem tudtam, hol vagyok. Éreztem, a kezeim le vannak kötve, egy rendszer része vagyok, az szabályozza az egész létemet, menekülni próbáltam belőle. Infúziót kaptam, véroxigénszint-mérő az ujjamon, a vénámba kanült helyeztek, még a nyakamból is négy cső lógott ki, mindenféle műszerekkel voltam összekötve, ha megmozdultam, elkezdett egyik-másik vijjogni.

Aztán egyszer csak az a gondolatom támadt, hogy nem szabad nekem beleveszi ebbe a csinált világba. Akkor kezdtem színesen álmodni. Apámmal beutaztam a fél világot (2000-ben meghalt): Madagaszkáron, Bombay-ban és Párizsban jártunk. Emlékszem a macskaköves utcákra, a Szajna-partra, még arra is, hogy megkérdeztem egy járókelőtől, merre van a Père-Lachaise temető, és ő elmagyarázta. Lakást akartam venni, fölhívtam anyámat, azonnal adja el a panelt, veszünk Párizsban egy lakást. Még hegyet is vettem Franciaországban, az unokaöcsém és a kedvenc színészem, Diane Keaton is ott volt velem. A lányommal is sokat voltam együtt az álmokban, de ő is éppen olyan szkafanderes volt, mint a többiek.

Persze, valójában nem jöhetett be hozzám. Ahogy senki mást sem látogathattak. Ő a valóságban Ausztriában dolgozik, és napi szinten tartotta a kapcsolatot a kórházzal. Korrektül tájékoztatták az állapotomról folyamatosan. Sokat köszönhetek neki és a rokonoknak, barátoknak. Nem is gondoltam, ilyen sokan szorítanak értem, akadt, aki például imádkozott.

A sírástól alig tudtam megszólalni

November elején kezdték el ébreszteni.

Először németül beszéltem – régen nyelvvizsgám is volt belőle –, az ápolónők szóltak, hogy magyarul beszéljek. Még egy ideig nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem ide, a főorvos kérdezte: tudja, maga milyen beteg volt? Azt kérdezte, milyen évszakban vagyunk? Visszakérdeztem, húsvét elmúlt már? Lassan tél lesz, felelte.

Amikor a nővérke jött a hófehér köpenyében, arra gondoltam, csak nem a mennyországban vagyok? Ő terelgetett vissza a valóságba, biztatott. Vele azóta is tartjuk a kapcsolatot. Nagyon sokat köszönhetek neki. Örökké hálás leszek érte, hogy egyszer csak odajött hozzám, és azt mondta: tessék, itt van a telefon, beszéljen a lányával. A sírástól alig tudtam megszólalni, amikor meghallottam a lányom hangját. Anyu, szeretlek, ő is csak ezt hajtogatta.

Negyvenből ketten maradtunk életben

Marikának felfekvései lettek. A fenekén úgy másfél tenyérnyi. Begyógyult, de olyan a fenekem, mint egy hegyvidék, jegyzi meg. A sarkán a sebet viszont még most is kötözni kell.

Nagyon sokan ott maradtak az intenzíven. Akkor negyvenen feküdtünk bent, azt mondták, ketten maradtunk életben. A többiek nem voltak ilyen szerencsések. Úgy fogalmaztak, én voltam az első sikertörténet.

Az átlagos nyugdíjasokhoz képest Marika lényegesen tevékenyebb életet élt: senior tornára, nordic walkingozni járt, ráadásul vitaminokat, ásványi anyagokat fogyasztott, és egészségesen étkezett. Úgy véli, talán mindezeknek is köszönheti, hogy életben maradt.

Előbb a legsúlyosabb részlegből a szekszárdi intenzív másik, középsúlyos betegeket ellátó szárnyába került, majd a kaposvári belgyógyászatra, onnan engedték haza november vége felé.

Ki fogok keveredni ebből

Mivel a bal kezem, mint a karácsonyfa, úgy tele volt, odakötözték az ágyhoz, kb. egy hónapig: azt nem tudom használni, nem bénult le, de elsorvadtak benne az idegek, azóta valamennyit javult, már be tudom hajlítani a tenyeremet. Egy hónap altatás után, persze, leépültek az izmaim. Jó erőben lévő 90 kilós asszony voltam, de 20 kilót fogytam, lógott rajtam a bőr, nem tudtam járni, még fölkelni sem az ágyból. Később jött egy másik utóhatás, marékszám hullott a hajam. A lányom utánanézett, kiderült, hogy egy ilyen nagy stressz következményei 3-5 hónap múlva jönnek elő. Szerencsére már elmúlt.

Most már egyre jobban vagyok, igyekszem elfoglalni magam, szeretek olvasni, rejtvényt fejteni, internetezem: verseket keresek, filmeket nézek, érdekes cikkeket olvasok. Tartom a kapcsolatot a sógornőimmel, a fogadott unokámmal, a rokonokkal és a barátokkal. Úgy szoktam mondani, még sosem értem rá unatkozni. Nagyon optimista ember vagyok, ki fogok keveredni ebből.