Idősek világnapja

Az idő nyoma az arcokon, a kezek, amelyek valaha építettek, óvtak, féltettek, fenyítettek. Göröngyös földbe vetették a jövőt, gondot viseltek rá, hogy itt, a jelenben tisztelni tudjuk a múltat.

Elsősorban az erőre figyeltem fel, aztán a nyughatatlanságra, a tenni akarásra, a fogyhatatlan energiára. Hogy már hajnalban lobog a tűz a sparheltben, készül az ebéd, a hajnal pedig már a málnasorok között találta a kertben. A reggeli, amit úgysem lehet utánozni (pirítós a sparhelten készítve, fokhagyma, tea), merthogy az akkor ott, és nekem készült. Úgy hiszem, hogy a szeretettel készült étel a legfinomabb, legyen az bármennyire is egyszerű. A kenyér aljára rajzolt keresztre, mintha a Jóistent hívná az asztalához. A türelemre, hogy hiába mondom el századszor ugyanazt, a szája sarkában ugyanott játszik a mosoly. A féltésre, hogy a fél szemével akkor is figyelt, ha közben egészen mást csinált. Tyúkot vágott, gazolt, hallgatott, énekelt, szalagos magnóról szólt a zene a konyhában. Jó volt. Ha lehetne, visszacsinálnám. De nem lehet. Az idő ilyen. Nem kegyes, csak megy.

Később, sokkal később, arra figyeltem fel, hogy az egykor erős kezek egyre gyengébbek. A nyughatatlanság helyett a nyugalomra. A tenni akarása megmaradt, csak az energia fogyott el. A dühre, ami a tehetetlenségből fakad. Hogy nehezebb minden, és hosszabb ideig tart. Hogy egyre többször van segítségre szüksége. Nem ez fáj, hanem a megmásíthatatlan tény, hogy az idő nem kegyes, csak megy, és nem lehet visszacsinálni.

De igazából nekünk, fiatalabbaknak, semmi más dolgunk nincs, mint törleszteni azt, amit valaha kaptunk. Nem kérik, soha nem is kérnék, mert nem úgy nőttek fel, nem úgy éltek, hogy kérni akarjanak. Csak nekünk attól még ez a kötelességünk. Ha már gondot viseltek a jövőnkre.

Ma van az idősek világnapja. Legyünk méltók hozzá.