Tizenhárom

Tizenhárom név. Megannyi történet. Tizenhárom ember, akik végül az életükkel fizettek azért, amiben hittek, ahogy életével fizetett számtalan névtelen áldozat is.

Vajon mit csinál az ember az utolsó éjszakán? Alszik-e egyáltalán? Eszébe jut-e valami egészen jelentéktelen dolog? Vagy gondol egy illatra, egy hangra, egy nő arcára? Vajon bán-e valamit, amit megtett, vagy azt, amit nem tett meg? A biztos halál tudata megnyugvást hoz-e, vagy a remény az agy hátsó szegletében még mindig motoszkál?

Féltek? Biztosan. De a félelem ellenére sem tagadták meg azt, amiben hittek, és nem fordítottak hátat annak az ügynek, amelyért harcoltak.

A történelem egészen kegyetlen műfaj. Mindenki, aki – legtöbbször akaratlanul – szerepet kap benne, lesz valami: hős, gonosz vagy áldozat, később majd utcanév, szobor, tér. Csak legtöbbször az ember vész ki a történetekből.

Pedig éppen ez a legfontosabb. Hogy az emberek mit tesznek, és mit nem tesznek, függetlenül attól, hogy száz vagy ezer év múlva mesél-e még róluk a történelem. Hogy emlékszünk-e rájuk, vagy feledésbe merülnek.

A tizenhármak – és a számtalan névtelen áldozat – attól váltak példává, hogy egyszerűen azt tették, amit helyesnek gondoltak, és emelt fővel vállalták annak minden következményét.

A hatalom – a kicsinyes, pökhendi hatalom – akkor azt gondolta, hogy a kivégzésekkel pontot tehet a történet végére. Hogy példát statuálhat, elrettenthet, eltörölhet valamit abból, ami 1848-ban és 1849-ben elindult. Szerencsére nem sikerült neki. Ha pedig a hatalom jobban ismeri a történelmet, talán tudhatta volna, hogy az ilyesmit megállítani már nem lehet.

A tizenhármakra és Batthyány Lajosra ma 16 órakor tisztelettel emlékezünk Nagyatádon, a régi múzeum kertjében.

Aulich Lajos
Damjanich János
Knézich Károly
Lahner György
Leiningen-Westerburg Károly gróf
Nagysándor József
Pöltenberg Ernő
Török Ignác
Vécsey Károly gróf
Dessewffy Arisztid
Kiss Ernő
Lázár Vilmos
Schweidel József