2020. Augusztus 11, Kedd
Zsuzsanna, Tiborc napja

Gondolatok az élőknek Szerző: Herr Dávid | 2017-10-29 08:00:39 | Címkék: mindenszentek, halottak napja, élet, halál, nagyatád

Elmélkedések az életről és a halálról. Hála, szeretet és család - Halottak napján és Mindenszentekkor emlékezzünk azokra, akik már nem lehetnek köztünk.

Halottak napja és Mindenszentek. Két olyan nap az évben, amikor a temetőket megtöltik az élők. Lágy gyertyafénybe borulnak a sírok, és amikor szétnéz az ember, mintha a csillagos égre emelné a tekintetét: oly sok fénypont hunyorog az éjszakában. A máskor hideg-rideg atmoszférájú temetőt forró fény tölti meg, benne mozgolódás és nyüzsgés. Két nap az évben, amikor a temető képét melegséggel tudom társítani. Bármennyire is bizarr, gyermekkorom óta ilyenkor a karácsonyi hangulathoz hasonlatos érzések töltenek el.

Gyertyaláng fénye festi meg a sírköveket
Gyertyaláng fénye festi meg a sírköveket - A képgaléria megtekintéséhez kattintson a képre!

A családdal felkerekedünk este, kicsik és nagyok, és átsétálunk a fényárban úszó temetőhöz. A vasrácsos kapun belépve meghittség és áhítat fogad. A gyerkőcök a nagypapa kezét fogva odasétálnak a mama sírjához, és gyertyát gyújtanak. És közben árad mindenkiből a szeretet. Szeretet egymás iránt, és olyanokért, akik már rég nincsenek köztünk. A legkisebb unoka, aki már nem ismerhette a nagymamát, felnéz a papára, és kíváncsian megkérdi: „Itt van a mama eltemetve?” Az öreg mosolyogva bólint. A kisfiú még nem fogja fel az elmúlás gondolatát. A jelent érti csak, ahol a családjával van. Sorra buggyannak ki belőle a kérdések a néhai nagymamáról, és nem is tudja teljesen megérteni, hová ment el. A papa arcán szomorkás mosoly terül szét, miközben a csöppséget nézi, ahogy a forró viasszal a gyertyát a kőhöz ragasztja. Egy egész élet telt el azóta, amikor még ő is kíváncsian tette fel ugyanezeket a kérdéseket. A mama sírján két dátum áll: születésének és halálának éve. És a kettő között egy kötőjel áll.

Hihetetlen belegondolni, hogy ez a kötőjel lényegében magába foglalja az egész életét. Minden eseményt, minden történést, gondolatot és érzést, amit a mama megtapasztalt, ez a kötőjel jelképez: születéstől a halálig.

Többször tapasztaltam, mi történik, amikor egy gyermeknek először magyarázzák meg a halál fogalmát. Magam is emlékszem, amikor nekem mesélték el. A gyermek értetlenül szülőjéhez fordul, megkérdezi: „Te is meg fogsz halni, anya?” Nem lehet neki jól válaszolni. Nyughatatlanul sírni kezd, amikor el kell képzelnie, hogy egy szerette egyszer örökre eltávozik. Más fiatalokat saját haláluk gondolata rémiszt el hasonlóképpen. Aztán múlnak az évek, és vele együtt megtanulja elfogadni a halál gondolatát.

De vajon ténylegesen elfogadjuk, vagy csak megfeledkezünk róla? Fel tudjuk fogni értelemmel, mit jelent meghalni? Vagy csak elfordulunk tőle, szőnyeg alá söpörjük a gondolatot? Meg tudja valaki úgy magyarázni a halált egy gyermeknek, hogy ne rémüljön meg tőle?

Talán éppen ebben rejlik a misztikuma. Nem tudjuk megmagyarázni, csak megtanulunk megfeledkezni róla. Mert ha egyszer belép az életbe, akkor fájdalom marad utána. Sokan belebetegszenek egy tragikus halálesemény megélésébe, megeszi őket a bánat. Beleőrülnek a gondolatba, hogy az egyik nap még velük van egy szerető férj, egy vidám gyermek, másnapra pedig az élet egy kaszasuhintással elveszi őket tőle. Úgy látszik, az emberi elme nem képes megbirkózni a halál gondolatával. A halál: megmagyarázhatatlan titok.

Egy gondolat mindig felmerül bennem, valahányszor a temetőben járok valamely elhunyt rokonom sírjánál. Őseim egy kis faluban telepedtek le a 19. század elején, Szorosadon. A község temetőjének hátsó részén helyezkednek el öreg fűzfák tövében a legrégebbi sírok: moha és zuzmó borítja ezeket a köveket, a feliratok kopottak, némelyik nyughely száz évnél is idősebb. Az egyikben szépapám földi maradványai pihennek, a feliratot még németül vésték rá.

Meg szoktam állni ennél a sírnál, és eltöprengek: egy olyan férfi nyugszik a lábam alatt mélyen a földben, aki száz éve ott hever háborítatlanul. És azelőtt leélt egy teljes életet, 12 gyermeke született, harcolt, szeretett, sírt és nevetett. És ha ez a férfi, Herr Mátyás, nem élte volna ezt az életet száz évvel ezelőtt, úgy én ma nem lennék itt.

Minden ősöm, aki a földben pihen, egy-egy láncszem egy ésszel fel sem fogható folyamatban, melynek én állok a legvégén. Pontosabban én is. Atyáim és anyáim cselekedetei itt végződnek, nálam. És mindegyikükre szükség volt ahhoz, hogy most alkalmam legyen ezeket a sorokat papírra vetnem. Milyen hihetetlenül kicsi a valószínűsége annak, mennyi véletlen egybeesés játszott közre abban, hogy én létezem?

A véletlen vagy a gondviselés? Ezt döntse el a kedves olvasó. De előtte hadd osszak meg egy anekdotát, melyet nagymamám szokott elmesélni az ő édesapjáról. Sajnos, úgy hozta az élet, hogy dédapám rövid idő leforgása alatt árva lett. Édesanyja tüdőgyulladásban halt meg, mely aztán végzett dédapám húgával is. Édesapja pedig nem sokkal ezután vonatbalesetben vesztette életét. Így aztán az akkor 14 éves dédapám, egy szobainas budai srác, teljesen egyedül maradt. A tragikus események annyira elkeserítették, hogy kínzó bánatában lement a Duna partjára, és azon morfondírozott, hogy véget vet az életének.

Miközben a sáros folyamot nézte, erőt gyűjtve az elhatározáshoz, egyszer csak arra sodort valamit a víz. Egy elázott, rongyos 100 pengős bankó volt. Dédapám kihalászta, és könnyeivel küszködve belekapaszkodott ebbe az apró reménysugárba, nem vetette bele magát a vízbe. Felkerekedett, Somogyba költözött új életet kezdeni.

Elképzelem a jelenetet, amikor a 100 pengős gazdáját vesztette. Talán két pesti munkás épp egymásnak akart kölcsönt adni valamelyik dunai hídon, és a szél kikapta a bankót az egyikük kezéből. Micsoda bosszúságot élhetett át az illető, nem is sejtve, hogy ez a peches esemény másnak az életét mentette meg.

Én innen, a 21. századból megköszönöm az illetőnek, hogy aznap kicsit ügyetlen volt. E nélkül az ügyetlenség nélkül én meg sem születek. Ahogy nem élne szeretett nagymamám, édesanyám, és testvérem sem. Sorsszerű vagy sem, a hála gondolata tölt el minden alkalommal, amikor ez a kis történet eszembe jut. Hiszen milyen kevésen múlott, hogy meg se szülessek!

Holtak napján keresztény hagyomány szerint a tisztítótűzbe került elhunytakról emlékezünk meg, lelki üdvösségükért imádkozunk. Mindenszentekkor pedig a már mennybe kerültekről. Köszönöm nekik, hogy részt vettek a múltam, a jelenem formálásában. Hálás vagyok nekik az ereimben csorgó vérért, a családomért, az életemért. Nélkülük, kedves olvasók, egyikünk sem lehetne itt.

Vissza az előző oldalra