Jó kezekben Nagyatád emlékezete

Minden tárgy egy történet, és minden történethez kapcsolódik egy ember, akin keresztül megismerhető a történelem. Ezt vallja Hauptman Gyöngyi, az NKSK Városi Múzeum vezetője.

Sokak fejében él az a kép, hogy a múzeumi munka egy magányos tevékenység, nehéz, megsárgult lapok között, egy félhomályos szobában rég elfeledett dokumentumokat lapoz egy ember, aki csak akkor jön elő, ha már nagyon muszáj. Erre rögtön rácáfol a Városi Múzeum vezetője.

– Minden múzeum egy gyűjteményre épül, amit egyrészt gyarapítani kell, bele kell építeni egy rendszerbe, különben egy nagy, értelmezhetetlen katyvasz lesz belőle. Ehhez emberek kellenek, kollégák, más múzeumok, de a legfontosabb, hogy történetek azoktól, akik a múzeumnak adják a tárgyakat.

Nagyatádon a múzeumot 1996-ban az önkormányzat hozta létre, ám a helytörténeti gyűjtő- és kutatómunkának már több évtizedes hagyományai voltak a városban.

– A múzeumot úgy is lehet értelmezni, hogy a nagyatádiak mit gondolnak a saját történelmükről, ugyanis a gyűjtemény 98 százaléka ajándék. Amikor felajánlanak valamit, ahhoz, persze, történet is jár, mert egy tárgy önmagában értelmezhetetlen, nem tud „mesélni”.

Ezt még az egyetemen tanulta meg, először Szegeden, később pedig Pécsett.

– Szegeden, az egyetemen kezdett el érdekelni a néprajz, de akkor még nem volt ott néprajz szak, csak egy tanszék. Oda rengeteget jártunk, kirándultunk nagyon sok helyre. A legmeghatározóbb élményem, amit vízválasztónak is mondhatnék, egy szatmári kirándulás volt. Ott tudatosult bennem az, hogy a néprajz – és később a kulturális antropológia — tudománya foglalkozik azzal, ami igazán érdekel. Embereken keresztül megismerni a múltat, a környezetet, azt, hogy miért olyan az ember, amilyen.

Öt évig dolgozott az Ady Endre Gimnáziumban Nagyatádon, magyart, történelmet és filozófiát tanított, akkor hallotta, hogy megnyílt a múzeum, és egy feltétellel felvették: ha tanul még valamit.

– Pécsre jártam néprajz szakra, nappalira, de a munka miatt csak heti egyszer tudtam elmenni, viszont kialakult egy olyan kapcsolatrendszer, ami azóta is megvan. A néprajztudomány és a muzeológia szerencsére egy nagyon szolidáris és segítő szakma, évtizedes szakmai és baráti kapcsolatokkal.

Az ember életének egy darabját megkapni felelősséggel is jár. Megőrizni a történetet, elmesélni másoknak, hogy ne vesszen el.

– Az egyik kedvencem egy törött bögre, még a 30-as évekből. Az artézi fürdő reklámbögréje, amit Veronika néni hozott el a Szeged melletti Kistelekről. Ez a kétezres évek elején volt, a néni akkor volt nyolcvan éves. Előtte 1945-ben járt utoljára Nagyatádon. A családjával együtt minden kora tavasszal elindultak ide, késő őszig maradtak, dolgoztak a téglagyárban. Nagyon szegények voltak. Amikor megállt a front a második világháborúban, akkor Nagyatádon ragadtak, a helyiek segítették őket étellel, szállással, majd, a háború végén gyalog hazamentek Kistelekre. Mégis azt mondta nekem, hogy a legszebb időszak az életében ide kötődik, és ezért tartotta fontosnak, hogy ilyen idősen, még egyszer, utoljára eljöjjön, és elmesélje ezt a történetet, elhozza ezt a törött bögrét, amit több mint 60 éven őrzött.

A múzeum gyűjteménye mintegy 25 ezer tárgyat, dokumentumot, fényképet őriz, de nem pusztán fizikai valójukban, hanem a hozzájuk fűződő gondolatokat, emlékeket, sokszor érzelmeket is. Minden darab egy gyűjteményi rendszer része, és mindegyik kötődik valahogy Nagyatádhoz. A gyűjtemény folyamatos gondozása kívülről láthatatlan tevékenység, de a múzeumi munka alapját jelenti.

– A múzeum egy lassú műfaj, amely igényli az elmélyülést, a lassú figyelmet. És nemcsak a muzeológus, hanem a látogatók részéről is. Időt kell szánni a beszélgetésekre, a folyamatos és figyelmes kapcsolattartásra azokkal, akiké egyébként a múzeum. Az embereké, akik elhozzák az emlékeiket, a történeteiket.

A nyári időszakban várhatóan egy időre kinyit a múzeum, érdemes lesz vinni egy saját történetet, meghallgatni másét, és továbbadni a történeteket.