Milán útja Belegből Berlinig

A belegi kisfiú hálás lehet Istennek. Nem azért, mert a Berlinálé ünnepeltje volt. Azért, mert ilyen családja van. Mert az iskolájában is szeretik. Azért, mert nem kellett átélnie semmit abból, amiről a film szól.

Jó volt róla, vele és a szüleivel, a testvéreivel forgatni. Jó volt megismerni őket. Jó megbizonyosodni arról, hogy a magyar cigányságot évtizedek/századok óta sújtó minden előítélet, hátrányos megkülönböztetés, a felemelésük állandó elodázása, a szándékos periférián tartásuk és megosztásuk ellenére is van remény. Ha, sajnos, egyelőre inkább csak kivételként is, de akadnak, akiknek sikerül egy jobb, szebb életet teremteniük.

Csak két rövid történet róla, aztán beszéljenek a felvételek.

Az osztályfőnöke mesélte: amikor hazajött a filmfesztiválról, egy órán át faggatták osztálytársai a berlini élményeiről. Az egyik kislány megkérdezte tőle: És milyen híresnek lenni? Ő egy pillanatig töprengett, majd így válaszolt: Én nem vagyok híres.

Azt pedig az édesanyja árulta el, hogy amikor a filmszerep kedvéért kopaszra kellett nyírni a haját, az nagyon megviselte, ezért apukája szolidaritást vállalt vele, aztán ugyanígy tett több rokon és barát is, hogy Milán ne érezze rosszul magát. Azt hiszem, ezt hívják együttérzésnek.