Egy gyermek boldogsága felbecsülhetetlen – ajándékozás a Szivárvány Óvodában

Évről-évre karácsony idején kis ajándékcsomagot kapnak az ötvöskónyi óvoda gyermekei. Sokunknak ezek apróságnak tűnhetnek, de nekik valódi kincset jelentenek a saját játékok.

Harkály Gyulát sokan ismerik a városban és a környékén: zenei munkássága mellett több éven át családsegítőként dolgozott, éppen ezért nem egyszer bepillantást nyert a mélyszegénységben élő családok mindennapjaiba. Jelenleg óvodai-iskolai szociális segítőként dolgozik, és mint magánember is igyekszik segítséget nyújtani a rászorulóknak. Ehhez tartozik az a szokás is, hogy karácsony táján segít ajándékokat eljuttatni olyan helyekre, ahol arra a legnagyobb szükség van.

– Minden évben felkeres egy anonim jótevő, és ad rá egy kisebb összeget, hogy ajándékot vásároljunk, amit aztán az ötvöskónyi Szivárvány Óvoda gyerekeinek viszünk el. Mindegyikük külön kap ilyenkor egy kis apróságot, le sem lehet írni, mennyire örülnek ilyenkor – meséli Gyula.

Az óvodába jelenleg 57 kisgyermek jár. Gyula szerint jelentős hányaduk hátrányos helyzetű, sőt, halmozottan hátrányos helyzetű. Idén nincs lehetőség az ajándékok személyes átadására, ezért a gyerekek csak az ablakból integetnek, ahogy az óvónéni átveszi az ajándékcsomagot. „Szia, Gyula bácsi!” – kiáltja kezét integetve az egyik gyerkőc.

A játékokat két kupacra osztották, fiús és lányos ajándékokra. Az óvónénik kiteszik őket az asztalra, hogy a gyerekek maguk választhassanak. Először a fiúkét. „Hűűű!” – sóhajtanak fel a kicsik kórusban. Sokuk arcán teljes a csodálkozás, nehezen hiszik el, hogy játékot választhatnak maguknak. A legtöbb kisfiú a különböző játékautók között vacillál. „Hű, ez egy Dodge!” – mondja az egyikük nagy szakértelemmel. „És ezzel hol szabad játszani?” – kérdezi a másik. „Ezt haza is viheted, ez a tiéd!” – magyarázza az óvónő. A kisfiú magához szorítja a játékautót, hatalmas vigyorral az arcán kérdi: „Tényleg?” Majd rögtön utána le is görbül a szája, szomorúan megjegyzi: „De ha ezt hazaviszem, a testvérem sírni fog, hogy ő nem kapott.” A gyerekek közül sokan tudják, milyen rossz érzés kimaradni – jegyzi meg Gyula.

A lányok ajándéka következik: nevetgélve elosztják egymás között a játékokat, nem veszekednek, nem kapnak össze rajtuk: mindegyikük örül, hogy kapott valamit, szorosan magukhoz szorítják. Az egyik kislány kis konyhai köntöst visel – ő rögvest lecsapott a játék evőeszközökre, már alig várja, hogy megfőzze velük a karácsonyi vacsorát. Ezután az óvónénik felrajzolják alkoholos filccel a gyerekek jelét a játékokra – így kétség sem férhet hozzá a jövőben, melyik kinek a tulajdona.

Gyula elmeséli: az idejáró gyerekeknek ritka élmény, hogy olyan ajándékot kapnak, ami csak az övüké. Sok családban egyszerűen nem futja ajándékra, mert a napi betevőt is nehezen teremti elő a család. Ha egy csomag szaloncukrot szereznek karácsonyra a szülők, az már nagy ajándéknak számít – ezt féltve őrzik karácsonyig, hogy nagy legyen a meglepetés.

– Tavaly az egyik kisfiú a kezembe nyomott egy szaloncukrot, nekem hozta ajándékba. Úgy adta, mintha egy kincs lenne, sugárzott az örömtől – mesélte az egyik óvónő.

– Nem egyszerű dolog az ajándékozás – magyarázza nekünk Gyula. – Az adománygyűjtéseket mindig úgy kell szervezni, hogy az adott célcsoport minden tagjának jusson, előre kiszámolva. Ugyanis szörnyű az érzés, ha valakinek nem jut, vagy valamiért kimarad belőle.

A Szivárvány Óvodában viszont idén sem maradt senki ajándék nélkül. És a gyerekeknek szerzett öröm minden fáradtságot megér.