Kertkapu

„Közben dob még egyet a tűzre, térül-fordul, mire észbe kapok, már az viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál ülök, és a vajas kenyeret eszem…” Ma az időseket köszöntjük délután három órakor a kulturális központban.

Persze, most már lassabban ér ki a kertkapuhoz, miután csengetek, mint, nem tudom, mondjuk öt éve, vagy legyen három, de még tavaly is egy kicsit gyorsabb volt. Aztán jött a tél, az nem tesz jót az ízületeknek, de tavaszra, vagy legkésőbb a nyár elejére már jobb szokott lenni a helyzet, csak valahogy most nem. Meg a heti bevásárlás mellé pakolt gyógyszertáras zacskó is nehezebb, mint lenni szokott. Igaz, mindig azt mondja, hogy ha fáj is, akkor az legalább emlékezteti arra, hogy él. Nem hagyom el magam, fiam, mert akkor megette a rosseb, mondja, aztán mutatja, hogy mennyi hullóalmát szedett össze, meg a dédunokáknak még egy félfürtnyi szőlőt is talált, a sparheltben lobog a tűz, mert készül a krumplis pogácsa, fent meg a borsóleves, aztán még csak negyed kilenc van.

Szóval, gyorsabb volt öt éve meg három éve, meg tavaly is, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne minden kész. Azt tanultam tőle, például, hogy mindennek kész kell lenni, úgy nem lehet lefeküdni, hogy másnap reggelre maradjon teendő. Gyerekkoromban azt mondta, hogy azért, mert a Jóisten látja, ha rendetlenségben fekszünk le, később meg azt, hogy jó, ha minden kész van, mert az úgy helyes.

Kérdezem, hogy miért van reggel negyed kilenckor majdnem minden kész, amire azt mondja, hogy azért, mert nem lehet megállni. Közben dob még egyet a tűzre, térül-fordul, mire észbe kapok, már az viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál ülök, és a vajas kenyeret eszem, a tea gőzölög előttem a csorba bögrében, mert az a kedvencem, legalábbis harminc éve az volt, úgyhogy a Nagyanyám szerint most is az, én meg nem vitatkozom, mert ahogy múlik az idő, úgy ragaszkodik egyre inkább azokhoz a dolgokhoz, amikre szívesen emlékszik.

Megköszönöm a reggelit, de a tányér már nincs előttem, mire az utolsó falatot lenyelem, addigra a csepegtetőben van elmosva. Figyelem, és tényleg nem áll meg, egy pillanatra sem. Már előre fél a téltől, tudom, mert mindig fél a téltől, nem lehet kimenni a kertbe, vagy a hintaágyba napozni, attól is fél, hogy elcsúszik, és nem lesz, aki segítsen, és attól is fél, hogy a következő tavaszon vagy nyárelőn még annyira sem jönnek helyre az ízületek, mint ahogy most helyrejöttek, de a leginkább attól fél, hogy olyankor egy kicsit meg kell állni, hogy elmaradnak a teendők, korán lemegy a nap, és olyankor semmi nincs, csak a tévé, de az meg hülyeséget beszél, a rádió szintén, olvasni meg nem lát jól. Szóval, mindezt tudom, de úgy teszek, mintha nem tudnám, mert nem akarom, hogy tudja. Persze, úgyis tudja, mert – szerintem – mindent tud, valahogy megvan benne a képesség, amivel belelát az ember legmélyére. Kiveszi a forró tepsit a sütőből, tányérra rakja a pogácsákat, sorolni kezdi, hogy mi azt, amit meg kell csinálni az udvaron, ilyenkor újra csillog a szeme, mert valaminek újra késznek kell lennie, addig pedig nincs megnyugvás és megállás.

Azt nem tudom, hogy honnan van benne ennyi erő. Meg azt sem, hogy bennünk miért nincs. Hogy ő túlélt háborút, padlássöprést, a nagyapám halálát, meg számtalan dolgot, amibe darabonként belerokkannék, ő pedig még mindig az égre tekint, pedig mások már ennek a féléért egész életükben lehajtott fejjel a földet nézik.

Azt hiszem, hogy ezt kell megtanulnunk nekünk is, ezt, hogy honnan merítsünk erőt, mert úgy tűnik, hogy ha az megvan, akkor a többi már megy magától.

(Ma a kulturális központban délután három órakor az időseket köszöntjük.)