„Ha még egyszer születnék, akkor ugyanilyen szeretnék lenni, mint amilyen most vagyok”

Antal Józsefné – vagy, ahogy mindenki ismeri – Marika néni több mint nyolc évtizede él Nagyatádon. Nem mellesleg a mai napig a Nagyatádi Szépkorúak
Klubjának elnöke. Vele beszélgettünk.

– Egyedül élek, de nem vagyok egyedül, a lányom minden nap ott van nálam, ez nagyon sokat jelent nekem – mondja Antal Józsefné, Marika néni. – Szeretem az időskort. Családi házban élek, van udvar, kert, virágok, ezeket magam csinálom, a lányom a főzésben segít sokat. Az én édesanyám volt olyan, hogy amit meg tudott egyedül csinálni, azt megcsinálta. Én is meg akarom megcsinálni, és akkor nem veszek senkit igénybe.

Marika néni a mai napig aktív, olyannyira, hogy minden nap másfél órát sétál a városban. Irányba veszi a temetőt, a Kossuth utcát, ha úgy adódik, akkor elmegy a Rinyáig. Azt mondja: jó érzés, hogy ezt megteszi.

Minden szerdán a másfél-két-három órát gyakorolnak a Nagyatádi Szépkorúak Egyesületével a kulturális központban, aminek már hosszú évek óta a vezetője. 

– Imádom és becsülöm őket, azokat, akik most itt vannak. Amikor sokan voltunk, könnyebb volt. De ezt a pár embert meg kell becsülni, akik minden héten eljönnek próbálni, megyünk kirándulni. Megtehetnék, hogy nem jönnek többet, de nem teszik meg.

Marika néni 7 éves kora óta él Nagyatádon.

– Nagyon jó volt gyereknek Nagyatádon, a szüleimmel moziba jártunk, fürdeni jártunk a fürdőbe, a templomba, megvolt az igény ezekre a szüleimben, és én is így is neveltem a gyerekeimet. Abban az időben édesapámnak volt egy kisállat-tenyésztő szakiskolája. A Mándy uraság volt kisállatait az édesapám gondozta. Hiányt semmiben nem szenvedtünk.  Eszméletlen gyönyörű gyerekkorom volt – emlékszik vissza.

Azt mondja: Visszamenne a gyerekkorába. Fára mászni, ugrálni az árkokban.

Amikor férjhez ment, nemcsak férjet, hanem egy teljes családot kapott.

– Ők heten voltak testvérek. Imádtam a sógoraim, sógornőim. Sajnos, már senki nem él közülük – mondja, és könnyek szöknek a szemébe.

Józsefet – a férjét – 63 évnyi boldog házasság után veszítette el. Erről még most is nehezen beszélt.

– Kaposváron dolgozott a Deltában. Amikor összekerültünk, akkor nagyon szegények voltunk. Szíjgyártó volt, futball labdákat varrt. Megtanította nekem is, így többet tudtunk készíteni. Nehéz munka volt – mondja. – Mivel Kaposvárra járt vonattal, ezért, amikor felkelt hajnalban, akkor én is felkeltem, már nem feküdtem vissza. Télen befűtöttem a gyerekeknek, hogy melegben ébredjenek, majd elvittem őket óvodába. Ha reggeles voltam, akkor az anyósom segített ebben. Volt, hogy csak azért mentünk el vonattal Somogyszobra, hogy a gyerekek lássák az apjukat, együtt vonatoztunk vissza Nagyatádra – emlékszik vissza.

Ehhez szeretet, megértés és összetartás kellett. De azt mondja, megérte.

– Nagyon sokat kellet dolgozni azért, hogy ez így legyen. A gyerekeim olyan nevelést kaptak, hogy én most visszakapok tőlük mindent. Nem múlik el olyan nap, hogy az unokám ne hívna fel, a fiam is egy héten háromszor biztos, hogy felhív. Ez egy rendkívül jó érzés, látom magamat bennük. És szerencsés vagyok. Ha még egyszer születnék, akkor ugyanilyen szeretnék lenni, mint amilyen most vagyok.

– Nem tudom, hogy manapság is lehetne-e így működtetni egy családot. Szerencsétlen fiatalok annyira kivannak idegileg, úgy néznek ki, mint akiket örökké hajszol valamit. Ennek pedig a gyerekek látják majd a későbbiekben a kárát.

A kultúrkörbe, a zenébe, a táncba a fonalgyárnál csöppent bele, ahol 33 évet dolgozott.

– A tánc volt az életem, de a családban is nagyon szerettük a zenét. Hárman voltunk testvérek, mindig volt otthon harmonika, citera.

1993-ban lépett be az akkori Őszi Napfény Nyugdíjas Klubba, majd megalakult a Nagyatádi Szépkorúak Klubja, ami nemrégiben ünnepelte a harmincadik születésnapját. 2015-ben lett az egyesület elnöke.

Akkoriban Gergó Sándorné Erzsike volt az egyesület elnöke, vele sokáig dolgoztak együtt. Nagyon jó viszonyban voltak, maga mellé vette, tanultak egymástól.

– Aki nincs benne, az fel sem tudja fogni, hogy ez mennyi munkával jár. Tessék elképzelni azt, hogy Budapestről megkaptam a tánclépéseket, illetve kazettákat, otthon megtanultam a tükör előtt, utána egyesével megtanítottam a csoportnak lépésenként az egészet.

A koronavírus alatt öt embert is elhunyt a csoportból.

– Nehéz volt összeszedni őket, de összeszedtem őket. Működünk, bejártuk, mondhatni, a fél világot. Mindenesetre aki egy ilyenre adja a fejét, annak nagyon kell az embereket szeretnie, és tisztelnie, különben nem működik – mondja.  – Ha én már nem leszek, akármilyen kevesen is, de azt kívánom, hogy maradjanak együtt.

– Idős vagyok. Nekem minden nap, minden perc ajándék, és úgy is élem meg a kapott perceket. Merem azt állítani, hogy amit a városnak hoztam, az példaértékű. Ebben a polgármester is első pillanattól kezdve mellettem volt. Felelősségtudattal csinált mindent, soha nem tudtam úgy bemenni hozzá, hogy ne hallgatott volna meg, és, hogy ne kaptam volna meg tőle azt, amire lehetősége volt, hogy megadja. Ezért nagyon hálás vagyok a mai napig.

Arra, hogy honnan meríti az energiát, azt mondja: nem szabad, hogy az ember elhagyja magát.

– Ebben a korban már csak egyszer kell úgy lefeküdni, hogy ne akarjon az ember felkelni többé. Én ezt nem akarom. A férjem halála után három év az kegyetlen volt. Most is nagyon nehéz, de muszáj kilábalni belőle.

Kérdezem, hogy tervez-e valamit a közeljövőben.

– Annyira szeretnék elmenni a Budapesti Operettszínházba, ott még nem voltam. Igyekszem rávenni a lányokat a csoportból, hogy menjünk el együtt. Illetve a hétvégén felléptünk a Solarban, majd jön a karácsony, amikor az egész csoport összegyűlik. Utána pedig a család is. Kell ennél több?