A sajtos tetejű kifli

„…a szerda este kikészített pénzből még futotta is valami apróságra, általában egy olyan sajtos tetejű kiflire, amit a Mama szeret, de most nemcsak a kiflit, hanem a csirkenyakat is le kellett húznia a listáról.”

Szerda esténként, miután kikapcsolták a tévét, a Mama és a Papa összedugták a fejüket, aztán a héten összehordott reklámújságokat kirakták a konyhaasztal viaszosvászon terítőjére, és bizonytalan tollkörökkel karikázták be a heti bevásárláshoz szükséges dolgokat. A Papa várta a másnap reggeleket, olyankor elindult, ahogy ő hívta, a körutazásra, ami abból állt, a bal zsebében a listával, a jobb zsebében a pénzzel felkereste a boltokat. Előzőleg a Mama mindig kiszámolta, hogy mennyi pénzt kell vinni, összeadták egy kockás papíron a húszwattos izzó fényénél (a Mama hályogos szemét zavarta az erős fény). Aztán a ruhásszekrényből előszedték a szűkös nyugdíj maradékát, és hiába számoltak, mindig kevesebb jött ki, mint amennyit a boltban fizetni kellett. A Papa azt mondta, hogy maradt nála valamennyi a múltkori bevásárlásból. A Mama nem tudott boltba járni, addigra már a lépcsőn sem tudott lemenni, az unokák pedig kéthavonta egyszer, ha hazajöttek, ők szokták ölben kivinni a kerti hintaágyba, ezért beletörődött, hogy ő már abból a házból, amit 1974-ben építettek, sehova nem fog menni, csak a Jóistenhez. Ez egészen megnyugtató gondolat volt.

A Papa úgy csinálta a körutat, hogy először a két távolabbi boltba ment, igyekezett kiegyensúlyozni a szatyrokat, hogy a jobb és a bal kezét is ugyanannyi súly terhelje, majd azokat hazavitte, és visszament a másik két boltba. Pár éve még az egészet egyben haza tudta vinni, de most már nem ment, pedig egyre kevesebb dolog jutott beléjük. Délelőtt kilenc óra körül szokott megérkezni az első két szatyorral. A Mama negyed tíz fele már az órát nézte, és a legrosszabb forgatókönyveket képzelte el, de megnyikordult a kisajtó, úgyhogy megnyugodott. (Az unokák örökké rohantak a látogatásról, sosem jutottak el el odáig, hogy megolajozzák a pántokat a kiskapun, azt mondták, hogy majd legközelebb. Bennük nem merült fel soha, ami a Mamában és a Papában, hogy nem lesz legközelebb.) A szatyrokat kipakolták, a Mama is segített, a hűtőbe való dolgokat különválogatták, majd kihúzták a listáról, ami már megvolt.

A kiürített szatyrokkal a Papa újra elindult. A következő boltban még sikerült megvenni mindent, de az utolsónál a bejárat előtt összeszámolta, hogy mennyi pénz maradt nála, lehúzta a listáról azt, amit nem tud megvenni. Lehet, hogy mégsem maradt nála semmi az előző hétről. Emlékezett, hogy tavaly meg előtte, a szerda este kikészített pénzből még futotta is valami apróságra, általában egy olyan sajtos tetejű kiflire, amit a Mama szeret, de most nemcsak a kiflit, hanem a csirkenyakat is le kellett húznia a listáról. (A Mama akkor még ráhagyással számolt, mert szerette a Papa arcát nézni, ahogy a szatyorból előveszi a kiflit, és odaadja neki, csak az utóbbi időben már nem volt miből ráhagyással számolni.) A boltban összeválogatta azokat, amikre szükség volt, majd összeadott, kivont, és úgy döntött, hogy mégis belefér a kifli. Sorban állás közben azonban elbizonytalanodott, mert újra átszámolta, hogy mennyi lesz a végösszeg, de a számok összekeveredtek a fejében, a nyolc évtizednyi élet jócskán elvesz az emberből. Mire sorra került már a keze is remegett, megizzadt, hiába ment a légkondicionáló. Persze, nem volt elég a nála lévő pénz. A Papa arcát a szégyen pírja öntötte el. Akkor egy fiatalember a sorban mögötte megkocogtatta a vállát, és odanyújtott neki egy ötszázast. A Papa, miközben pakolt a szatyorba, sírt. Nem hangosan, hanem úgy, ahogy a meglett férfiak: titokban, összeszorított fogakkal. A boltból kifele a fiatalember utolérte.

– Hazavigyem? – kérdezte.

Beültek a kocsiba, a Papa zavarában csak annyit mondott, hogy hol lakik (ezen is gondolkodnia kellett egy ideig), majd nézte a mellette elsuhanó Csónakázó-tavat, és befordultak Henészbe.

– Itt jó lesz – az öreg házra mutatott, amin már soha nem lesz kicserélve a tetőt, rajta és a Mamán kívül úgysem fog benne lakni senki. – Köszönöm – mondta, miközben kikászálódott a kocsiból. A fiatalember csak bólintott egyet, és lassan elindult.

A Mama hallotta az kocsiajtó csapódását, de mire odaért a hátsó ablakhoz, addigra csak a Papát látta, ahogy a kulcsot igyekszik a kisajtó zárjába beletenni. A szatyrokat kipakolták, a hűtőbe való dolgokat különválogatták, a papírzacskóból kicsomagolták a kiflit, a Mama elfelezte, odanyújtotta a Papának.

– Minden rendben volt? – kérdezte.
– Nagyjából – válaszolta a Papa, és harapott egyet a kifliből. – Csak mégsem volt elég a pénz. De vannak még jó emberek – mondta, és elmesélte az egész történetet, aminek a végére elfogyott a kifli.