N.-né bankforintjai

N.-né, mint általában a magyar családanyák, beosztó és körültekintő a háztartás vezetésében. És, mint általában a családanyák, nem szórja a pénzt, tekintve, hogy nincs szórni való, családbarát kormányzás ide vagy oda.

Így aztán érthető, hogy átverve érezte magát, és erős indulatba jött, amikor a bankja internetes felületén azzal szembesült, hogy az ott gyűjtögetett bankforintjai egyik hétről a másikra eltűntek. Cirka 19 ezer forintja vált köddé, ami csaknem egy teljes tankolás ára, vagy éppen egy közepes hétvégi bevásárlásé (ebből nemrég még nagybevásárlásra is futotta, de hát megyünk előre).

A pénzintézet egy ügyfélmegtartó újítása volt, hogy egy hitelkártyát adtak, és amikor azzal fizetett az ügyfél, a vásárlás értékének arányában egy százalékkal gyarapodtak a bankforintjai. Aztán, amikor úgy gondolta az illető, kellő mennyiség összegyűlt az egy százalékokból, a netes felületen megjelölhette, hogy milyen típusú vásárlásnál számítsa be legközelebb a pénzintézet a bankforintjait.

N.-né ezt mindig akkor tette meg, amikor már meghaladta a 20 ezer forintot a gyarapodó összeg. Általában tankolt belőle, azzal el volt a családi autó legalább két hétig. Nemrég azonban felettébb bosszúsan észlelte, hogy a legutóbb 19 ezernél járó bankforintjai lenullázódtak. Rögvest homlokára szaladt a szemöldöke, ez nem szokott jót jelenteni, férj, gyerekek, futott, ki merre látott, menekültek a szobájukba.

Nem volt rest – mint említettük, magyar családanya -, beviharzott a legközelebbi bankfiókba, hogy tessenek már neki megmondani, ez hogyan történhetett meg. Némi hümmögés-hámmogás után az amúgy készséges alkalmazott arról tájékoztatta, hogy előzetesen mindenkinek küldtek egy e-mailt, miszerint az x hónap végéig fel nem használt bankforintokat törlik a rendszerből.

Ezen a ponton szakadozni kezdett az a bizonyos cérna N.-nénél, ám szerencsére neki az kötélből van – lévén magyar családanya -, ráadásul tisztában volt vele, hogy az „ütközőzónába” kiültetett ügyintéző aligha tehet erről. Ezért inkább egy nagy nyelés után érvként szóba hozta, hogy egyetlen árva e-mail sokfele bolyghat s hosszan hányódhat az internet végtelen tengerén – úgyis mint spam -, miként a múlt ködébe vesző messzeségben tette volt azt egykor egy Odüsszeusz nevű ithakai király, pedig neki még fogalma sem lehetett a vírusprogramok, adathalászok, netes férgek és trójai falovak ezernyi veszélyéről, bár ez utóbbi azért gyanús.

Higgadtan említést tett még arról, hogy atyaian gondoskodó és az ő kis megtakarításaikat szilárd biztonsággal kezelő bankja máskor telefonok, sms-ek, sőt, postai levelek garmadájával képes őket felkeresni, különös tekintettel valamely új szolgáltatásukat tukmálandó, így ebben az esetben megítélése szerint szokatlanul nagyvonalúan tekintettek el meggyőződni a figyelmeztető üzenet célba jutásáról.

Erre a szegény alkalmazott – nemkülönben magyar családanya – nyájasan felajánlotta, hogy segít megírni N.-nének egy panaszlevelet, és eljuttatja a megfelelő helyre. És lőn.

N.-né azonban otthon legyintve, persze, még mindig kellően felpaprikázva osztotta meg férjével a történteket, mondván, azokra a bankforintokra keresztet vethetnek, és itt hosszú felsorolás következett az elmúlt évek ügyintézési tapasztalatainak kudarcairól a hazai közigazgatástól az egészségügyi rendszerig bezárólag érintve a különféle területeket. A kártyahasználatot természetesen rögvest diszkvalifikálta.

Gyorsan fogytak a hetek, akár N.-né tárcájából az ezresek, a használatból kivont hitelkártya valamelyik polcon porosodott, midőn egyszer csak ismét ott virítottak azon a bizonyos internetes oldalon a megkerült bankforintok. N.-né bólintva nyugtázta, ezt is elintéztem. Szerinted, tette fel a költői kérdést a férjének, hány embernek nyelték be a határidőre el nem költött pénzét?! Zsivány egy világ ez, fűzte hozzá a sokat tűrt magyar családanya, ha nem állsz ki magadért, semmibe vesznek.