A puszis Józsi bácsi Nagyatádról

167-en várják éppen, hogy ismerősei lehessenek a Facebookon, mert mindig telítve a létszám. Thaiföldtől Madagaszkárig levelez a hölgyekkel fordítóprogrammal. Húsz éve osztja meg a fotóit, Dél-Somogyban mindenfelé hívják.

Györke József, mondhatni, fogalom ezen a vidéken. Ő maga szívesen meséli, hogyan üdvözlik egymást Korda Gyurival és Balázs Klárival, Oszvald Marikával, Charlie-val, Bangó Margittal, a megyei vagy akár országos potentátokkal.

Negyven évig tanított Háromfán, 25 évig igazgató-helyettesként; a település képviselője és alpolgármestere volt, 15 évig pedig a helyi nyugdíjas klub vezetője. Böhönyétől Nagyatádon és Csurgón át Barcs körzetéig számos helyre hívják a nyugdíjas összejövetelekre, a falunapokra és a nagyobb rendezvényekre. Mindenhol fotóz, évek óta dolgozik a megyei napilapnak és a Generációnk című országos nyugdíjas újságnak, képeket készít és tudósít. Számos kitüntetést és elismerést kapott a 70-es évek óta egészen mostanáig.

A nagyatádi tízemeletes lépcsőházában állunk kissé tanácstalanul a lift előtt, egy 25 év körüli lányt kérdezünk meg, hányadikra is kellene mennünk: „A nyolcadikon lakik, hogyne tudnám, őt mindenki ismeri”, felel magától értetődően, mintha csak azt kérdeztük volna, van-e áram az épületben.

A lányomék költöztek, mentegetőzik a zsúfolt lakás láttán, ugyanakkor rögtön elkezdi mutogatni a festményeket a szobája falán, melyiket kitől kapta, ki az alkotója. Később kiderül, nem ez az egyetlen gyűjtőszenvedélye.

– Tavaly köszöntött a Generációnk a 75. születésnapomon – mutatja az újság címlapját. – Mozsgón születtem, a nővérem 4 évvel idősebb nálam. 50-ben meghalt az édesapánk, attól kezdve engem a nagynénémék neveltek 16 éves koromig a nagyszülői házban. Szigetváron kezdtem a gimnáziumot, az orosz-latin, ún. humán osztályban, de néhány hét után szólt az igazgató az osztályfőnökömnek, hogy a két fiúnak még nincs jegye, csak akkor derült ki  a tanár úr számára, hogy a 40 lány mellett Imre és én is az osztályba járunk. Többnyire inkább az iskola mellé, így aztán Nagyatádon kellett folytatnom a gimnáziumot – egyébként mindketten tanárok lettünk.

Két év katonai főiskola után – ahol „KISZ-Komszomol összekötő voltam” – leszerelt, és 1968-ban Háromfára került tanítani.

– Általában ketten voltunk férfiak a tantestületben 12 nővel. Akkoriban 164 diák járt oda, most 23 van, valamennyien 3H-sok (halmozottan hátrányos helyzetűek – a szerk. megjegyzése). Oroszt, magyart, történelmet és testnevelést tanítottam általában 5-6. osztályban. Honvédelmi úttörőgárda szakaszt szerveztem, versenyekre jártunk, meg is kaptam a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatát. Kerékpáros közlekedési és polgárvédelmi versenyekre jártunk a diákokkal, később pedig részt vettem egy 2,5 éves holland képzésen arról, hogyan kell foglalkozni a hátrányos helyzetű gyerekekkel. Úgy 15 kitüntetést kaptam, a többi között Eötvös József emlékérmet.

2007-ben ment nyugdíjba, majd nyomban meg is alapította a helyi nyugdíjas klubot, amely szerdánként tartotta az összejöveteleit. 2008-ban ugyan beköltöztek Nagyatádra, de ő 15 évig vezette a szervezetet. 2021-ben meg is kapta a Szövetségben a nyugdíjasokért plakettet az időskorúak megyei szervezetétől, miként Nagyatád díszoklevelére is büszke. Leginkább mégis arra, hogy sokfelé hívják, és sok helyen ismerik. Több ezer fotót osztott meg a közösségi oldalán az elmúlt húsz évben, és a világ minden tájáról kap visszajelzést.

– Általában hölgyekkel levelezek, fordítóprogram segítségével. Most is 167-en állnak sorban az oldalamon, mert 5 ezer a maximum. Közvetlen vagyok mindenkivel – feleli, amikor a közkedveltségének okát firtatom.

A másik ok az lehet, hogy szívesen beszélget, meséli a történeteket. Akár a közelmúltról, akár a gyerekkoráról, ez utóbbiról írt is 37 oldalt a Mozsgói emlékek című kiadványba.

– Öregapám borbély volt, köpölyözött, a tizedik faluból is jöttek hozzá – és már mutatja is a megőrzött köpölyözőt. – Amikor meg villamosították a falut, két idősebb fiú szólt, hogy kapaszkodjak bele a vezetékbe, aztán fölhúztak két oszlop között. Egyszer meg a segesdi prószafesztiválon voltam, búcsúzóul mondtam az asszonyoknak, hogy akkor majd írok a segesdi banyákról, mérgesek lettek, kiderült, félreértettem azt a szót, hogy DANYE, ami Derűs Alkony Nyugdíjas Egyesületet jelent. Az meg Háromfán történt egy szakszervezeti napon, hogy csónakáztunk a szakács nénikkel, elkezdtük himbálóztatni a csónakot, egyre több víz folyt bele, már a nyakukig ért, erősen kapaszkodtak a csónakba, végül fölálltak, és akkor derült ki, hogy csak combig ér a víz.

Pedig az ő élete sem volt csupa derű, kicsi korától érték tragédiák. Legutóbb amikor 2016-ban a feleségét, Zsuzsát hozta haza a kórházból, miután ötször megműtötték, és fertőzést kapott; hónapokon keresztül ápolta, végül mégis búcsút kellett vennie tőle.

– Gyerekkori szerelem volt a miénk, 7 éves lehettem, amikor megismerkedtünk. Játszottunk a pöttyös kendős kislánnyal, egyszer csak lekaptam a kendőjét, futás, gyere, fogj meg! Így kezdődött.

1971 júniusában volt az esküvőjük, 73-ban született Zsófi lányuk, most már két diplomás óvónő Kaposvár mellett, Zola unoka pedig már a felsőoktatásban tanul.

A falakon lógó festményeken kívül világháborús relikviákat gyűjt, és könyvekkel zsúfoltak a polcai, köztük a legbecsesebb egy 1867-es Petőfi-kötet. Érezhetően a rendezvények és a társaság élteti 76 évesen is.

– Most szombaton is két programra megyek, a nyugdíjasokkal Vörsre, este meg már a kertbarátoknak lesz rendezvényük. Fotózok, elbeszélgetek velük. Tudják, hogy szeretem a pálinkát meg a vörösbort, megkínálnak. Szeretek az emberek között lenni, bárhová megyek, ölelés, puszi-puszi. Úgy is emlegetnek, na, megjött a puszis Józsi bácsi Nagyatádról.