Havi egy puszi, heti egy mise
A lányom zsebében mintha parázs lenne, épp csak beszalad, már megy is. Ahogy öregszik az ember, egyre kevesebben veszik körbe. Aztán végül úgyis csak ketten maradunk, én meg a Jóisten.
Az üvegesben meleg van, pedig még nem is süt oda a nap. Erzsi néni felmos.
– Minden nap felmosok, mert bejár a kutya, meg fát is kell behozni, az is szemetel. Az unokám szokott hozni gázpalackot, de legutóbb, amikor itthon volt, akkor éppen nem lehetett kapni. Ezért a sparhelten főzök magamnak.
Amióta meghalt a férje, azóta Erzsi néni kettesben maradt a kutyával. A lánya heti többször jön, bevásárol, telefonon pedig minden nap beszélnek. Mégis egyedül érzi magát.
– Tavaly meghalt koronában a barátnőm, aki sréhen lakott – mutatja. – Itt ültünk mindig a hintaágyban, beszélgettünk, hozott bon-bont, sütöttem pogácsát, volt, hogy ránk esteledett, de most már ez sincs.
Könnyek szöknek a szemébe, letörli. Kérges a keze. Az udvaron egy törpetyúk és egy kakas kapirgál.
– A kokast az unokám hozta, nézze meg, milyen szép tolla. De az unokám Pestre ment, oda nősült. Havonta egyszer próbál hazajönni a feleségével. Szerdánként szoktunk telefonon beszélni, amikor végez a munkával. Várom a szerdákat. Amikor áll a dugóban, ami sokszor előfordul, akkor többet tudunk beszélni, azt szeretem. Kiskorában mindig nálam volt, itt nőtt fel. Jó lenne, ha megérném, hogy a dédunokám is nálam legyen. De ezek nem akarnak még gyereket.
Az udvaron túl van egy kert. A kertkapu drótokkal van bezárva, felülre, középre, alulra is van beakasztva egy-egy drótdarab a betörők ellen.
– Nem sok mindenem van, de nem akarom, hogy kiraboljanak. Meg a migránsok is jönnek. Vagyis a tévé azt mondja, de nem hiszem, hogy egy atádi kis utca végébe akarnak jönni. De sose lehet tudni.
A kertben paradicsom, paprika, uborka terem, a fák alatt rengeteg a lehullott alma, barack.
– Pár éve még volt kukorica is, az unokámmal ketten szedtük le, de amióta elköltözött, azóta nincs, mert én egyedül nem bírom kapálni. Meg ebben a szárazságban amúgy sem teremne meg, öntözni meg sokba kerül. Régen volt nyolc sor málna, kivágtam a francba, semmit nem adtak érne. Aztán volt ribiszke, száz bokor. Azt is kivágtam. Most azon a részen fű van. Az unokám meg a lányom szokta levágni.
Bemegyünk a házba, az üvegesen át az előszobába, az előszobából a konyhába. A konyhában a sparhelt mögött megrepedt a fal.
– Két éve, amikor volt a földrengés, akkor repedt meg. Igaz, az egész házra ráférne egy kis felújítás, de nincs százezer forint a nyugdíjam, abból meg lassan egy téglát sem kapok, ha így folytatják. Meg erre a kis időre már minek – legyint.
Vasárnap, ha a lánya nem tudja elvinni templomba, akkor a rádióban hallgatja a misét. Régebben a tévében nézte, de amióta új szolgáltató van, azóta mindig variálják a csatornákat, ezért nem mindig találja meg a “misés tévét”.
– Gyerekkoromban mindig felvettük a legszebb ruhánkat, amikor mentünk a misére. Anyám, nagyanyám is jött velünk, apám is, a nagypapám is. A nagypapám énekére a mai napig emlékszem. Ő úgy szeretett, mint senki más az életben. De akkor még a család is mást jelentett, nem havi egyszeri látogatást és bevásárlást. Megbeszéltünk mindent egymással, összetartottunk. Most a lányom zsebében mintha parázs lenne. Elhozza a bevásárlást, beszélünk pár szót, aztán elmegy. Az unokám meg a felesége pedig pénteken elindulnak haza, későn este hazaérnek, vasárnap pedig ebéd után mennek vissza, mert hétfőn munka. Mindenki mindenhova rohan, mintha elkésnének valahonnan. Régen nem értettem, hogy mit jelent az, hogy az ember mellett elszalad a világ. Most már, sajnos, értem.
A legjobban attól fél, hogy egyedül marad. A járvány első hulláma alatt, amikor kijárási tilalom volt, és még nem ismerték a járvány természetét, azt nagyon nehezen élte meg.
– Képzelje el, maszkban, a kisajtón keresztül beszélgettünk a lányommal, amikor hozta a bevásárlást. Az unokám akkor hónapokig haza sem jött. Megértettem, persze, mert nem akarta, hogy bajom legyen. Csak nagyon rossz volt egyedül. Amúgy is elegem van az egyedüllétből. Ahogy öregszik az ember, egyre kevesebben veszik körbe. Aztán végül úgyis csak ketten maradunk, én meg a Jóisten.
(A nyitókép illusztráció)
