Egy hosszú nap

Ma van a nyári napforduló, egészen pontosan 16:57-kor köszöntött be csillagászati nyár. A Nap útja a Ráktérítőig tartott, hogy féléves vándorlás után visszatérjen a Baktérítőhöz, és kezdődhessen újra az örök körforgás.

Persze, az ember igyekszik derűvel előre tekinteni, de van itt nekünk ez a klímaváltozás, amit egyesek tagadnak, tagadgatnak, de ettől függetlenül velünk van, könnyen lehet, hogy mostantól minden nyarunk melegebb lesz, mint az azt megelőző. Az évek, évtizedek során, amióta tudjuk, hogy ez lesz, nem tettünk szinte semmit, hogy megálljt parancsoljunk neki, mert az örök növekedni akarás, a túlfogyasztás és ezzel a pazarlás, a kényelem hajszolása előrébb való a jövőnél, igaz, nem is lehetne másképp, mert már gyerekkortól kezdve igyekeznek elhitetni velünk, hogy mennyi mindenre van szükségünk, pedig az élet egyik örömforrása az, amikor felismerjük mi minden nélkül vagyunk képesek élni. Ehhez, persze, célszerű volna a józan észre hallgatni.

Mindenesetre szerte a világban ünnepeljük a nyári napfordulót, és eleink is ünnepelték már évszázadok óta, ki így, ki úgy, de a legrövidebb éjszakának minden kultúrában a központi eleme a tűz. Mi is itt, Nagyatádon a tűz körül táncolunk épp Szent Iván napján, átugorjuk a lángokat, majd visszatérünk a dolgos hétköznapokhoz, de legalább egy estére a múltba révedhetünk, egy sokkal egyszerűbb, átláthatóbb világba.

Somogyban Szent Ivánnak korábban jelentős kultusza volt, erről, illetve rég a feledés homályába veszett szokásokról dr. Király Lajos írt bővebben:

A Nagyatád melletti Taranynak a lakossága szlovén (vend) eredetű, az ő Szent Iván-napi szokásaikat Gönczi Ferenc gyűjtötte össze. Az ünnep alkalmával a falu népe kiment a határba, de a kifelé vezető utakon és a Rinya-hídon már megkezdődött a „csóválás”: 25–30 cm nyírfakérget húztak egy botra, ezt meggyújtották és magasra dobták. A hajítás pillanatában azt kiabálták: „Szent Iván tüzet gyújt! (Sveti Ivan krein nalage!)” A gyülekező asszonyok a csóválás közben vendül a lorettói litániát és a Szent Iván énekét énekelték. Az ünnep végén a többé-kevésbé elégett nyírfacsóvákat az asszonyok összeszedték, hazavitték, és a káposztapalánták közé tűzdelték, hogy a már fejbeboruló káposztáknak a „szem ne ártson”. Gönczi szerint Taranyban a szokás az 1920-as években szűnt meg, állítólag a csendőrség tiltotta be. Utána már csak szórványosan gyakorolták.

„Vízvár és Bolhó községekben kint a határban tüzet raktak, és kólóztak körülötte. Külön szentiváni énekeik voltak. A fiúgyerekek itt is szalmacsóvát, kérget gyújtottak, Bolhón a meggyfakéreg neve lila volt, ezt csóválták a fejük felett. A határból visszafelé menet a fiúk a tűzcsóváikkal mentek elöl, mögöttük a falu népe. A falu végén megvárták, míg minden kéreg elégett. A horvát nemzetiségi vidéken az ünnep táján általános volt a kólózás: Vízváron, Bolhón hajnalban ünneplős kislányok jártak házról házra kólót énekelve, tarka virágokból, zöld növényekből font koszorú volt a fejükön, menyasszonyi fátyollal voltak letakarva, és Lado-lado-ra járták a kólót.

A szokás legújabb és legteljesebb leírását Szőke József adta a Szent Iván-napi tűzgyújtás Berzencén c. tanulmányában. Ebben a faluban az utolsó tűzugrásokra az 1940-es években került sor, bár van adat a hagyomány 1959. évi fölélesztéséről is. Az ünnep előestéjén az asszonyok kötényükben rőzsét, gallyat, forgácsot visznek a tűzrakó helyre. „A tűzrakást és gyújtást általában az asszonyok végezték. Közben megjelentek a fiatalabb és idősebb férfiak is, akik az eseményeket tisztes távolból figyelték, s pikáns közbekiáltásokkal tarkították az asszonyok énekét.” Itt is a „Na Ivansko na vecserje …” kezdetű éneket éneklik. „Általában egy idősebb asszony gyújtotta meg a tüzet. Az ének befejeztével a lányok, asszonyok és az addig bámészkodó kisebb gyerekek szabálytalan elhelyezkedésben leültek, leguggoltak, illetve letérdeltek a tűz köré, és imádkozni kezdtek…” A litánia-szerű imádkozás tulajdonképpen könyörgés volt, hogy a földnek bő termése legyen. Az egyházi énekek és világi (kólószerű) énekek, táncok után került sor a parázsló tűz átugrására. A lányok kiléptek a táncból, és átugrották a tüzet. „A másik oldalon a legények csalánnal és tüskés bogánccsal nógatták újabb ugrásra a mezítelen lábú (és többnyire bugyi nélküli) lányokat, asszonyokat.” A férfiak csak viccből ugrottak, például csizmával a parázs közepébe. „A berzencei öregek szerint, aki a tüzet átugorja, nem lesz beteg, a mezítláb járástól keletkezett törések és repedések eltűnnek a talpáról. Új erőre kap, és olyan ügyesen végzi a nyári és őszi munkákat, amilyen ügyesen ugorja át a tüzet.” Itt is élt az a hiedelem, hogy az elhamvadt kanócokat hazavitték, a káposztásba szúrták le, hogy azt elkerüljék a férgek. Az eresz alá dugott kanóc pedig a tűzvésztől, a villámcsapástól védte meg a házat.

Berzencén is szokás volt a „ladaricák” járása: Néhány asszony, fején vékával, sorra járta a házakat. Horvátul a „haj, lado, lado …” refrénű énekkel kalácsot, jó termést, jó bort, léleküdvösséget kértek istentől a ház népe számára.

(Nyitókép: depositphotos.com)