„Magam is nagyatádinak érzem magam”

Bencsik Gábor újságíró, történész és regényíró szerda este a kulturális központban mutatta be – Kudlik Júlia közreműködésével – a Mari története című regényét.

Bencsik Gábor írónak készült, végül agrármérnökként végzett a gödöllői egyetemen, majd a diploma megszerzése után a Nők Lapjához került, mint újságíró, hét évig volt a Magyar Újságíró Országos Szövetség főtitkára, utána két hónapig PR szakember. Beiratkozott a pécsi egyetemre és PhD-fokozatot szerzett mint történész, de a mai napig leginkább újságírónak tartja magát, annak ellenére, hogy Horthyról olyan könyvet írt, amiért annak bírálói és támogatói is elismerték.

Édesapja Kossuth-díjas szobrászművész volt, aki Nagyatádon nőtt fel. A szerző a könyvbemutatón elmondta, hogy „magam is nagyatádinak érzem magam.”

A Mari történetét életrajzi elemek inspirálták, sőt, a főszereplőt a szerző a saját dédnagyanyjáról alkotta meg, akinek az életéhez nem is kellett hozzátenni sokat, hogy regényszerűvé váljon. Bencsik Gábor elmondta, hogy az irodalmat csak őszintén lehet csinálni, aki nem az igazat írja le, az nem tud jó regényt írni.

Mari története 1915-ben kezdődik egy fiumei kikötőben, ahol két gyermekével várja, hogy felszállhasson egy óceánjáróra, ami elviszi a férjéhez és gyerekei apjához Amerikába. Előbb a fia betegsége, majd a történelem szól közbe: beteg gyerekeket nem engednek fel a hajóra, később az olaszok átállnak az antanthatalmakhoz, így nem indul több óceánjáró a tengerentúlra.

Ezzel a felütéssel indul a könyv, ami lineáris, ám mégsem unalmas történetvezetésével elkíséri Marit a történelem nehéz évein keresztül.  

A szerző arról, hogy mi motiválta a könyv megírására, így vallott a Magyar Krónikában:

Mari az apai dédnagymamám, Vica a nagymamám, ez az ő történetük. Nem ismertem a dédnagymamámat, és a családi hagyomány is keveset őrzött meg róla, az egykorvolt otthonáról, a pennsylvaniai Bethlehemről, Fiuméról, a kényszerű átköltözéséről Magyarországra, az öreg házról a Somogy megyei faluban, ahol a haláláig élt. De azt tudom, hogy ha nem lett volna benne ez a minden megpróbáltatást kiálló kitartás, ahogy a családját, a gyermekeit őrizte és óvta, én nem születek meg. Ha azokban az asszonyokban, anyákban, akik hordozták a viharokkal teli magyar történelmet, nem lett volna erő minden nehézség legyőzésére, legtöbbünk, akik ma élünk, akik ma magyarok vagyunk, nem születünk meg. Mindnyájan köszönettel tartozunk tehát nekik, és tartozunk azzal is, hogy őrizzük az emléküket. Én a dédanyámét, akiről még fényképem sincs, de aki bennem él és az utódaimban. Ezért írtam meg a regényt, a Mari történetét.

Bencsik Gábor – Mari története, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.

Megosztás